Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Kötter Tamás: Give me summer; Hibátlanok

Megvárom, amíg Péter újra rám néz, csak akkor válaszolok.- Hát igen. Ha menni kell, akkor menni kell.

Mihelyt ezt kimondom, kicsit el is szégyellem magam. Éppen most rúgják ki az egyik emberemet, akinek a neve hirtelen nem jut eszembe, tőlem meg csak erre a szánalmas közhelyre futja.

Közben a felhő mögül újra előbukkan a nap. A folyosót éles, bántó fény önti el. Az üvegfalon semmivé foszlik a tükörképünk. Most a fal túloldalát bámuljuk mindketten. A kicsi, de ízlésesen berendezett helyiségben öten zsúfolódtak össze. Velünk majdnem szemben a kicsit oldalvást fordított fa és acél íróasztal mögött az ügyvéd ül. A neve még mindig nem jut eszembe.

Az ügyvéd az enyémhez hasonló öltönyt visel. Arisztokratikus, csontos, angolszász arcvonásai nyugodtak.

Irigylésre méltó önuralom. Én biztosan nem venném ilyen könnyen a dolgot, állapítom meg magamban.

Az ügyvéddel szemben, a himlőhelyes, szürke arcú, jellegzetesen fejtetőn kopaszodó, számomra kifejezetten unalmas ember benyomását keltő HR-menedzser ül. Miközben magyaráz, szélesen gesztikulál.

Megjegyzem, soha egyetlen klubban sem futottunk össze, egyetlen VIP- szobában sem láttam, egy pillanatra sem. Soha nem reggeliztem, ebédeltem vagy vacsoráztam vele. Ott van aztán az ilyen alkalmakkor elmaradhatatlan, márkát- lan farmert, valamilyen borzalmas edzőcipőt, és a változatosság kedvéért ugyancsak márkátlan pólót viselő informatikus is. Lefogadom, még sohasem hallott azokról a beach-partikról, klubokról és VIP-szobákról meg éttermekről, ahová munkaidőben és azon kívül járok.

Miközben a HR-menedzser az ügyvédnek magyaráz, és közben mindenféle okiratokat írat alá vele, az informatikus az ügyvéd számítógépén matat.

Az ajtóval szemben, a sarokban két félig elhízott, unottan toporgó egyenruhás biztonsági őr beszélget. Valami vicces dologról lehet szó, mert állandóan felnevetnek. Farkasszemet nézek velük, de eltelik egy perc, mire az egyik, aki éppen nem nevet, észrevesz bennünket. Megböki a másikat, valamit odaszól neki, de csak úgy finoman, a szája sarkából, mire a másik is abbahagyja a nevetést, és a cipőjét bámulja.

Az ügyvéd most rám néz, szinte vidáman int. Talán üdvözölni akar. Visszaintek. Végül is ebben a pillanatban még kollégák vagyunk, és be kell vallanom, hogy miattam rúgják ki. (Elnézést, megválnak tőle.)

Tulajdonképpen nem én vagyok a hibás. Ha történt is hiba, azt nem csak én követtem el.

Az igazság az, hogy a múlt héten nem írtam alá valami beadványt. Nem, nem felejtettem el. Egyszerűen nem írtam alá. Hiába tette az asztalomra, kért meg rá, majd figyelmeztetett több alkalommal is a titkárnőm. Megkért rá, ugyancsak személyesen, és rendkívül udvariasan ez az ügyvéd is, sőt emlékeztetőket is küldött. Legalábbis úgy rémlik, hogy az emlékeztetők erre az aláírásra vonatkoztak.

Azt hiszem, a múlt héten túl sokszor voltam vacsorázni. Minden este, még hétfőn is. Túl sokat ittam. Minden este, méghozzá jelentős mennyiséget. A vacsorák után, amelyeket rendre üzleti vacsoraként számoltam el, túl gyakran szálltam

195