Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Bene Zoltán: Viszonyok
fanyar hangon meséli, hogy a műfordító táborokban, konferenciákon hemzsegnek a feltörekvő fordítók, nyomulnak, tülekednek. Odapofátlankodnak a befutot- takhoz haverkodni; simulnak azokhoz, akiktől ilyen-olyan előnyöket remélnek; hízelegnek a potenciális megrendelőkhöz - borzasztó az egész... Zé kifejezte szívbéli örömét, amiért nem jár az ilyen „bulik"-ba. Mentora jóízűen göcögött és vérszemet kapott. Arról regélt hosszasan, hányán hívták már őt ebédre, vacsorára úgynevezett kollégák, hogy aztán közbenjárását kérjék ügyeikben. Fölidézte az időket, amikor a kizárólag műfordításokat közlő lap redakciójában dolgozott. Akkortájt olyan népszerűvé vált bizonyos körökben, mint soha életében azelőtt vagy azután. Tanulmányok születtek klasszis fordítói stílusáról, emberi nagyságát dicsérték lépten-nyomon, hogy aztán a tanulmányok szerzői, nemkülönben a dicsőítők, műfordításaikkal bombázzák a szerkesztőségben és megbízásokért zaklassák telefonon, pártfogását kérjék ösztöndíjak ügyében, ilyesmi. - Zé kitűnő memóriájában az öreg minden szava megéledt abban a pillanatban, amikor saját magával kapcsolatban hallotta a szánalmas szót: nyomulás. Keserű lett a szája íze nyomban, napokra elkedvetlenedett. Lám, nem csak a kocsmákban és a presszókban nem tudnak felőle semmit... Idővel elmúlt a kedvetlensége, s csak a megszokott hiány maradt. Naphosszat ült a Szaladi kocsmában és figyelte, ahogy növekednek a pókhálók a sarkokban. A Herkules presszóban a Rigó Jancsik mértanát vizsgálta hosszan-hosszan. Bóklászott a piacon, lángost evett sült kolbásszal, hurkát túrós lepénnyel. Hallgatta a kínai árusok karattyolását, a kofák harsány vicceit és az öregasszonyok sopánkodását. Kutatott valamit. Nem találta. Egy reggel arra ébredt, hogy a madarak hangosan csivitelnek az ablakpárkányán. Kávét főzött, ivott, rágyújtott egy cigarettára. Élvezettel fújta ki a tüdejében megjáratott füstöt. Azon kapta magát, vigyorog, akár a tejbetök. És magasról tesz arra, mit talál és mit nem. Tojik arra is, hogy mit keres. (Mit is?) Magasról leszarja, ki ismeri és ki nem, ki jól és ki félre. Ami pedig igazából le van szarva, egészen a felismerhetetlenségig, az az otthonosság mibenléte, ha van olyan neki egyáltalán. Ha egyszer nem találja, hát nincs, és kész. Bele kell törődni, hogy ez a fogalom is egy a meg nem ragadható, pontosan meg nem magyarázható ideák közül. Legyen elég annyi, summázta Zé, hogy szeretem a várost, amiben élek, s erre bizonyítékkal is tudok szolgálni: akármilyen rövid időre kell elmennem innen, beteg leszek. Ez egy egyoldalú szerelem. Slussz, passz!- És, szögezzük le - szavalta fennhangon Zé, elnyomva a csikket az üres kávéscsészében -, hogy a viszonzatlan szerelem semmivel sem alábbvaló, mint a viszonzott! Újabb cigarettára gyújtott, hagyta a gyufát a körmére égni.- Viszonyom a városomhoz viszonyzatlan - dörmögte. Majdnem elmosolyodott. A hiány azonban az ajkára forrasztotta a mosolyt. így, ajkára forrasztott mosollyal vette föl a telefont, mikor az agyába csörrent. Ef hívta: rohanni kell a kórházba, ha még életben akarják találni ősrégi cimborájukat, Tét. Zé életben akarta. Rohant. Té az Új Klinika baleseti osztályán feküdt. Karjába infúziót kötöttek, a takarója alól vékony műanyag csövek nyújtóztak elő, akár valami nyápic polip cingár 164
