Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Kelemen Anna: Neked
Kelemen Anna Neked Apám egy megkésett, szeptemberre eszmélő nyári napon halt meg. Irtózatos meleg volt hetek óta. A kiskertben kiszáradt két rózsabokor, a járda süppedősre olvadt, mi is sokat nyűglődtünk, hát még az apám. Amikortól nem beszélt, tudtuk, hogy meg fog halni. Mintha szándékosan gyötörte volna a betegség. Életben tartotta, de közben aprólékosan, lassan elvett tőle mindent. Addig kínozta, amíg szólni sem maradt ereje. Apám csendessége szép volt. Nem tudom, hogy miért, de máig így érzem. Aznap, amikor meghalt, anyám már korán reggel telefonált, legalábbis korábban, mint szokott, innen tudtam, hogy vége van. Anyám nem is mondott sokkal többet, csak ennyit, hogy vége van. Valahogy sosem bírt felnőtt módjára beszélni a halálról. Miközben tartottam a kagylót, kinéztem az ablakon, hogy eltereljem valamivel a figyelmem, és még véletlenül se vágjam ezt oda neki. Néhány rendőr masírozott a posta előtt. Ez elég is volt. Nem mondtam anyámnak semmit, mármint semmi bántót. Elköszöntünk, leraktam a telefont, összeszedelőzködtem és átindultam a szülői házba. Anyám nagyon felbosszantott. Meg kellett volna tisztelnie az apámat is meg a halálát is annyival legalább, hogy felnő a feladathoz. A mondatvégi pontot úgyis oda kell rakni. Az utcán napfürdőző középkorúakat és viháncoló kamaszokat kerülgettem sorra, hogy elérjem a következő hévet. Senki sem sietett. Örültek, hogy még mindig tart a nyár. Dühösnek kellett volna lennem, elvégre meghalt az apám, mit tudják ők, mi az élet, de nem éreztem semmit. Jó lett volna, ha valaki odalép hozzám és megüt. Jó lett volna összeesni, ott, az aluljáró előtt, jó lett volna elterülni a vizeletfoltos, ragacsos flaszteron, és nem mozdulni addig, amíg valaki nem mondja meg, hova ment az apám. Nem fájt a hiánya; egyszerűen csak tudni akartam, hogy hova tűntek a gondolatai. Nem voltam apás gyerek soha. Nem is búcsúztam el tőle, inkább biztattam, ha bementem hozzá. Elmondtam, milyen büszke vagyok rá. És azt is, hogy nincs mitől félnie, befejezte, amit be kellett. Amikor ezt mondtam, először értetlenül nézett rám. Aztán megnyugodott. Ott volt a szemében az a tejszínes fény. * Pár héttel apám halála után történt, azt hiszem. Éppen hazafelé mentem a rakparton, végig a Duna mentén; alig volt valaki az utcán, csak én, a kukák körül 157
