Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Kelemen Anna: Neked

lebzselő hajléktalanok meg a mellettem csattogva elrobogó éjszakai buszok. Fölöttem csillagleves ke vergeh, mellettem egy fával megrakott uszály siklott a Dunán. A padkán néhány rúzsfoltos csikk társaságában két félig töltött műanyag pohár árválkodott. Még szívószálat is hagytak bennük. Biztos voltam benne, hogy reggelre eltűnnek, hogy sorsuk lesz, hogy nem egy egyetemi klubban tapossák majd össze őket. Igazából, persze, nem is tudom, minek foglalkoztam két nyavalyás pohárral.

Unalmas hazaút volt. Mintha megkoptak volna az éjszaka ízületei.

Alig vártam, hogy végre hazaérjek. Nagyon húzta a vállam a táska. Volt nálam egy liter tej, pontosabban egy liter romlott tej a meleg miatt, és volt még liszt, kenyér meg néhány apróság is. A Szent István-parknál elővettem a kulcsom, onnan már csak három utca volt vissza fölfelé. Séta közben azt számolgattam, hány perc kell ahhoz, hogy ágyba kerüljek - fürdéssel együtt úgy húszra tippeltem. Mikor az utca elejére értem, láttam, hogy a lépcsőház előtt egy idegen áll, a kapunak dőlve. Nem ismertem a szomszédokat, épp csak látásból, úgyhogy ötletem sem volt, kire várhat, nem is érdekelt igazán. Azt gondoltam, ha mégis elindul felém, legföljebb visszafordulok, és teszek egy nagy kört, mielőtt hazamegyek, vagy ordítok, ha minden kötél szakad - akkor kijönnek a szomszédok, az őrült elmenekül, az még öt perc, tehát összesen huszonöt, és máris alhatok. A rendőrség valahogy eszembe se jutott.

Az alak akkor sem tágított, amikor a ház elé értem, én mégsem fordultam vissza. O a lehető legnagyobb természetességgel biccentett, majd megkérdezte, hányadika van. Nem mertem benyitni a kapun, inkább továbbmentem. Követett. A kulcscsomóm majdnem csontot ért, úgy szorítottam. Lehunyt szemmel elmondtam, hányadika van, és azt is, hogy októbert írunk. Remegett a hangom. Nem néztem rá. Tettem még pár lépést, kinyitottam a szemem, de nem fordítottam felé a fejem, csak a járda repedéseit figyeltem. Nagyon lassan mentünk. Idegesített. Én mindig késésben vagyok. Nagy nehezen az utca végére értünk, ott jobbra fordultunk, a narancssárga ház felé, ahol a földszinten egy büdös öregasszony lakik tíz macskával, onnan aztán a játszótér felé vettük az irányt. Úgy voltam vele, ott legalább nem tud a folyóba dobni, ez is valami.

*

A nagyanyám sokat mesélt az öccséről. Van róla egy fényképem is, elloptam a mindenesfiókból. A nagyanyám öccse szép, szálkás vidéki fiú volt, tizennyolc évesen kalauz lett Pesten, úgy tudom, a negyvenhetes villamoson. Szívós volt, vinni akarta valamire, látszik a fényképen is. Otthon, a faluban könyvvel a kezében vezette a lovat szántás közben. Sosem lett volna igazi pesti fiú. Őrzök egy levelet is, amit ő írt. Üdvözlet a Balatonról. Alig tudom kisilabizálni, miről van szó. Az, hogy sokszor csókolok mindenkit, az végtére is szépen van írva. Egyébként botrányosan ronda macskakaparás minden sor. Olyasmi, mint az enyém. Ha találkoznék ezzel a fiúval, beleszeretnék, mindig ezt mondom a nagyanyámnak, de csak azért, hogy bosszantsam.

158