Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Mezey László Miklós: Visszatérés
Mezey László Miklós Visszatérés Öreg csontjainak már az is nehezére esett, hogy lekászálódjon a vasúti kocsi magas lépcsőjéről a gyorsan elmúlt nyári zápor áztatta peronra. És akkor még előtte volt a vasútállomás előtti kis térre vezető sok-sok síkos lépcsőfok! Mire leért és végre kilépett a térre, lihegett, sajgó forgóit tapogatta. A nagy óvatosság és igyekezet közben válltáskájának pántja lecsúszott a válláról, s ahogy utánakapott, a karja is megrándult. Ilyenkor mindig átkozottul szerencsétlennek érezte magát, és elérzékenyülésig menő önsajnálattal szokott fölsóhajtani: „Nem szabad megöregedni..." Most azonban elmaradt az önsajnálat, a sóhaj is, derűsen nézett körül a rég látott terecskén. A villamos végállomása és a helyi buszok peronja ugyanott volt, ahol hajdan, csak éppen most nem rozsdásan zörgő, keservesen csattogó villamosok kanyarodtak éles sikítással a térre, hanem puhán surranó, csupa üveg járművek. Megállt a vasútállomás kapujában, a nagy elektromos óra alatt, és körbe- hordozta tekintetét a téren. Egyenként számba vette az épületeket, gondosan fölmérte, mit bontottak le és mit építettek át, melyiket festették más színűre, hol, milyen üzlet nyílt a régi helyén. Ahol annak idején picinyke könyvesbolt volt, ott most forró péksüteményt árultak, az egykori virágbolt helyén lottózó nyílt, és híre-hamva sem volt a „kiscuki" becenévre hallgató kávézónak. Ahogy a „kiscuki" hűlt helyét nézte, önkéntelenül elmosolyodott, hiszen régi huncut emléke idéződött föl. A falatnyi cukrászda alkoholmentes kávézó volt annak idején, ám a feketekávéba lehetett rumot kérni. És mivel évfolyamtársaival törzsvendégek voltak itt, a nagy kontyú, ébenfekete hajú presszósnő tisztán is adott nekik rumot - kávéscsészében. Az egykori „kiscukival" szemben viszont - igaz, teljesen átépítve - megvolt a hajdani kisvendéglő. Itt este tizenegy után is működött a melegkonyha. A késő éjszakába nyúló magolás után be-betértek egy pacal- pörköltre, sörrel kísérve. Most, hogy az éjszakai pacalokra gondolt, eszébe jutott „Ferenq'óska", a régi, olajos padlójú kisvendéglő pofaszakállas, nagy bajuszú, sörtehajú pincére, ahogy gyűrött és pecsétes fehér zakójában, sok-sok tányérral a karján forgolódott az asztalok közötti szűk folyosókon. Szinte az orrában érezte a falakba ivódott fokhagymaszagot, látta, ahogy „Ferenqóska" egyik karján három tányér pörkölttel, másik kezében öt korsó sörrel egyensúlyoz, és a konyhából a zsír harsány sercegése hallik. 150
