Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Mezey László Miklós: Visszatérés

A vendéglő előtt régen pirosra mázolt padok voltak, egy hajnalon itt bóbiskolt a sikeres vizsgát követő ünneplés után. De a padok most nem voltak sehol, helyüket leaszfaltozták, és parkoló autók várakoztak itt. Megnézte a sarokházat, a sarki virágbolt helyét, amelynek széles lépcsőin egykor nagy vörös cserepek kínálták a szobanövényeket, pálmákat, nagy levelű, terebélyes egzotikus virágokat. Most, ahogy az állomásépületből kilépve is megállapította, a virágbolt helyén immár lottózó működött. Zöld keretes üvegajtaján belesett, látta a sárga pultot, a szerencsejátékok viliódzó képernyőn megjelenő számsorait, meg a nagy figyelemmel szelvényeik fölé hajló szerencsét próbálókat.

Kifordult a sugárútra. Nem szállt föl a simán és némán suhanó villamosok egyikére, úgy gondolta, inkább végiggyalogolja a belvárosig vezető hosszú utat, úgyis útba esik a hajdani főiskola épülete. Legalább megáll majd a díszrácsos, kétszárnyú tölgyfa kapu előtt, és újra elmereng a letűnt idők emlékein. Ám mielőtt nekivágott volna, végigfuttatta tekintetét a sugárút hosszán, és próbálta visszaidézni, melyik mellékutcában is lakhatott első barátnője, nagy szerelme, Kata. A belváros felé nézett, valahol a sugárút bal oldalán kellett egy szűk mellékutcának nyílnia. De vajon melyik lehet az? Az utca nevét rég elfeledte, vagy azóta talán át is keresztelték. Tétován méregette egyiket a másik után. Arra jól emlékezett, egyemeletes, sárga házban volt Kata albérlete, az ablakok fölött furcsa timpanonszerű gipsz háromszögekkel. De bármelyik mellékutcába lesett be, nem látott ilyen épületet. „Biztosan azt is rég lebontották" - morfondírozott, és tekintete érdektelenül siklott végig a láthatóan új építésű társasházak fehér műanyag redőnyös homlokzatán.

Jó volt - igen, még most is jó volt - visszagondolni a nyikorgó falépcsőre, amely a hajdani sárga ház egyetlen emeletére vezetett. Milyen izgalommal ment Katához! Akkor Kata éppen beteg volt, a kora tavaszi influenzajárvány áldozata, bedagadt a torka, fájt a mandulája, eldugult orral, lázasan feküdt az ágyban. Vasárnap délelőtt volt, és bár hűvös szél fújt, ragyogóan sütött a nap. Egész délelőtt Kata ágya szélén ült, a lány láztól kipirult arcát simogatta. Az meg folyton eltolta a kezét: „Még elkapod a fertőzést." Aztán dél felé összeszámolták maradék pénzüket, és megállapították, talán annyi van, hogy a közeli kisvendéglőből tud hozni két adag csontlevest és két szelet puncstortát. Fogta a házinéni ételhordóját, és elment a vasárnapi ebédet megvenni. A sugárút hosszán végigsüvített a kora tavaszi hűvös szél, lobogott kigombolt kabátja szárnya, és vitte az ételhordóban a csontlevest néhány úszkáló sárgarépával meg a lila tetejű tortaszeleteket. Ennyire futotta kettejük vagyonából. De boldogan vitte a kis betegnek. Kettesével szedte a nyikorgó falépcső fokait, úgy igyekezett, hogy ne hűljön ki a forró leves.

Hol lehetett az a ház, Kata hajdani albérlete? Már a főiskola méltóságos külsejű épülettömbjének közelében járt, tehát egészen biztosan elhagyta azt a föl nem ismert mellékutcát a már nem is létező sárga házzal, az ügyetlen gipsztimpanonokkal, az agyonsúrolt, kopott falépcsőkkel. Hol lehet már a házinéni, az alumínium ételhordó meg a kisvendéglő?! Nem főznek ott már - ételízesítőből - csontlevest. Hol lehet már az a cukrász, aki hajdan a lila mázas, kekszízű tortát sütötte? „Minden elsüllyed az idő mélyére" - állapította meg sokadszorra. Mert a „nem szabad megöregedni" állítását rendszerint ez az idő múlását képben

151