Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Ayhan Gökhan: Levél Császár Istvánnak, Cs. I.-ról
a Feljegyzések az utolsó pádból című novellásköteted. Száz forintért adták, ne haragudj, megvettem, ezért végképp ne haragudj. Petőfi Sándor verset mond. Szegény Kaszás Attila szebben mondaná, szebben mondta. „Talpra magyar, hí a hazai Itt az idő..." Itt az idő, a magyar idő az abszurd magányos sétalova az összes európai idő között. Magányos sétaló, gyí, gyí! Párizsi kék, berlini kék, magyar idő. Színtelenebb, szagtalanabb. A létezés összes színe, szaga, ideje jelentősen különbözik, elhatárolódik ettől a fekete lyukat nyelt magyar időtől. A magyar idő a test sötétebb folytatása, végződés a világgal határolt sarkok, cipőtalpak között, szabadnapos tűzfal, árnyékos részletben pihenő. István, remekül ismerted ezt a röviden ismertetett időt, mint egy természetfilm képkockái szaladtak az írásaidban az időről szerzett tapasztalatok. Hiányzik a humorod, a gyengéd, simogató iróniád. Hiányzik, hogy többé nem írsz. Az egészséges állkapcsod a földben nevet, Császár István. Elhamvasztották a tested? A nevetésed a mennyből hull alá. A Mennyország színeitől nem látom az arcod, a nevetésed olajos színeitől. A könyveid a lakás különböző pontjain, a mosógéptől a könyvespolcig, a kilincstől az írógépig, a bölcsőtől a koporsóig. A történeteid hús-vér élettörténetek, olyan valóságosak, mint az én hús-vér élet huszonhét évem. A hangulat, István, az a kurvaszép hangulat a novelláidban! Kinek van hasonló minőségű hangulata? A Mándynak. A Mándy Ivánnak van olyan minőségű hangulata. Amikor nem találkoztunk Bécsben vagy Sopronkőhidán, rosszul tudom, hol, és nem játszottuk azt, hogy minden utcának a merőlegesén indultunk el, és a nem várt megérkezések nyugodt öröme nem izgatta a végtagjaink, a kivételes és kivédhetetlen, magát szemlátomást nem kedvelő végtagunk, a szívünk, az a kávékkal, cigarettával és a halálos méreggel, a szeretettel táplált önző és gonosz szív nem bátorított fel, hogy a szabályos, egy megbeszélt, személyekre szabott logika mentén követés a Duna-parton ért minket, és be akartunk ugrani a folyóba játékból, vagy mert öngyilkosok akartunk lenni, a kapálózó végtag, a hülye szívünk miatt, nem tudom, melyik a helyes kifejezés, lenni nem akartunk nagyon, kicsit lenni, buta gyufaszálként a betonból megszégyenítő gyorsan műalkotást emelt város kirakatnyi részleteiben, az rendben van, semmi kifogásunk nem volt ellene, a semmi szerelmesei nem tiltakoztak a visszafordíthatatlan nem lenni ellen, a választott gyámjuk ellen. Patapoklosiban az asszonyok azért vannak, hogy neked szüljenek, ezt magyarázta egy tömény éjszaka fülledt őszinteségében ön, drága író úr, különben nem ment el oda, ahol az asszonyok nem a sír felett, ahol nincs fájdalom és szenvedés, 147
