Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Nyerges Gábor Ádám: Sziránó színfónia: Sziránó és a blitzkrieg művészete
A többiek tehát már körben, várva a jelmezversenyt. A jelmezversenyt, ami mellesleg még relatíve a legdemokratikusabb eljárás volt ebben az egész alsó tagozatban, ugyanis Erzsi néni, gyorsan levonván egy sajnálatos, első osztálybeli eset (többrendbeli csalódás okozta pityergés) konzekvenciáit, úgy döntött, hogy márpedig ő csakazértsem fog totális döntetlent hirdetni, tudja ő, hogy több kolléganője is így jár el, no de, kérdi ő, hát jó az ezeknek a szegény gyerekeknek? Azt tanulni az életről, hogy minden és mindenki egyforma? Hogy nincs különbség egyikük és másikuk munkája (és főleg teljesítménye) között? Talán osztályozni sem volna szabad? Netán még a fekete és piros pontokat is el kéne törölni? Hát hova vezet ez? Ha nincs különbségtétel, ha mindenki egyforma, mi értékes van egyáltalán az egyéni emberben, na, ezt válaszolják meg neki, Kakasi Erzsébetnek azok a hű, de felvilágosult, modern kolléganői! Hát akkor mindenki értéktelen? Erzsi néni, gondolatmenetének e pontján egyszerre ráeszmélve, hogy milyen veszélyes vizekre is tévedt, egyszersmind elnézegetve a suttyomban épp önnön taknyát fogyasztó Ferikét, úgy döntött, nem feszegeti tovább a kérdést, így másodiktól kezdve minden farsangon a zsűri másik tagjaként alkalmazta az amúgy csak napközis felügyelés címén, úgy egy órányi felügyelet után rendszerint a sarokban, a radiátor simogató melegében halkan hortyogó Elektromos Pulyka nénit, népszerűbb nevén EP-t. A többiek tehát már körben, várva a jelmezversenyt. A szánalmas kis pontrók, gondolta Sziránó, ekkoriban még korántsem d-vel, elvégre is, nem is tudta, mit takar a szó, csak egyik este hallotta a tévében, és mivel a főszereplő (talán megint a Bobi) eléggé vicsorogva mondta, biztosra vette, hogy ez lehet most a megfelelő kifejezés. Megvető fölénnyel (amelyet bár sajnos szinte teljesen elfedett nehézkes jelmeze, amiből ő maga is csak némi erőlködés árán látott ki) nézett végig nevetséges osztálytársain. Béla detektív volt. Ez abban nyilvánult meg, hogy felvette a nővére egyik, pár éve kinőtt (és feltehetően Béla Ur-né által mellénnyé alakított), kockás iskolaköpenyét, ez alatt ünneplőingét, utcai nadrágját és kínossági okokból (eddig legalábbis) hiába vett, sosem hordott nadrágtartóját viselte, a fején már eleve is hordott, közepesen vastag keretű szemüveg alatt (majd meglátod, milyen jó lesz, Béluskám, hozott anyagból is dolgozunk, kacsintott Béla Ur-né) szemceruzával kissé ferdén rajzolt bajusz, az alatt pedig a nagypapától (Béla bácsi, Isten nyugosztalja) örökölt legkisebb pipa, ami, bármennyire a legkisebb volt is, alig maradt meg szegény Béla szájában, olyan baromi nehéz volt, így többnyire inkább Béla Ur-né vigyázott rá Sziránó néni mellett ültében, most azonban visszaadta kisfiának, elvégre is mindjárt jön a kéttagú zsűri, meghatározni az idei jelmezverseny végeredményét. Heh, Sziránó már-már szégyellte magát, holott nem értette, miért teszi, ha egyszer nem ő, hanem pont rajta kívül mindenki más ilyen szánalomra méltó. Mégis, egyre inkább, mintha őt érintette volna kínosan a dolog. Nem fért a fejébe. Pedig volt itt minden istennyila, kiscica, kiskutya, hupikék törpike, Piroska farkas nélkül, Batmanről már csakazértse ejtünk szót, szegény Pavel végül most kölcsönzött Superman-jelmezt, úgy oldván meg kilátástalan egzisztenciális válságát, hogy mivel idén már úgyis a legcikibb dolog a Superman, ő nyugodt szívvel beöltözhet annak, ez így a többiek részéről is minden tekintetben rendben lesz, még azt a kellemetlen Batman-incidenst is jóvá teheti talán valamelyest, és egyben, ha viszont a képzeletbeli, elfogulatlan külső 144
