Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Egy gerinctörténet
Estig többször elaludtam. Alkonyatkor használtam a kacsát. Beledugtam a farkam a műanyag lyukba és pisiltem. Meleg lett az edény fala, így maradtam egy darabig, csak később csengettem az ápolónőnek. Beleandalodtam a gondolatba, hogy túl vagyok rajta. Túléltem. Már nem éreztem fájdalmat. És egy csigolyaközi porckorongom örökre elhagyott. Estig teljesen kialudtam magam, és még csak nem is sejtettem, hogy életem legpokolibb éjszakája vár rám. Szétfeküdtem a hátamat. Szerettem volna megfordulni, de nem bírtam saját erőmből megmozdulni. Az izmok, amelyek a derekamat mozgatták eddig, irányíthatatlanná váltak. Hiába koncentráltam, nem bírtam megmozdulni az ágyban. Szégyenérzet gyötört, nem tudtam eldönteni, hogy ezt ki kell bírnom reggelig, vagy kérhetek segítséget. Végül csengettem az éjszakás ápolónőnek. Megfogta a vállamat és a fenekemet, és megfordított. De nem telt bele öt perc, ez a pozitúra is kényelmetlenné vált. Félve attól, hogy fölszakítom a sebet, valahogy mégis visszagörgettem magam hanyatt fekvésbe. így maradtam pár percig, aztán megint csöngettem az ápolónőnek, hogy most fordítson a másik oldalamra. Megfordított. Altatót kértem, de nem adhatott. Azt mondta, suttogott a sötétben, műtét után tisztának kell maradni, hogy a test a legkisebb reagálásával is jelezni tudjon. Könyörögtem, mint egy narkós, hogy csak egy fél szemet, de nem kaptam. Többször nem csengettem ki, önerőből szenvedtem végig az éjszakát. Abban bíztam, ha talán teljesen elzsibbadok, elalszom. Hajnalban aludtam el, már világosodott. Aznap éjjel volt a júniusi napforduló, a legrövidebb éjszaka. Reggel beindult a kórházi gépezet, ébresztettek az ápolók, az éjszakást leváltotta a reggeles. A műtéthez kórházi hálóinget kaptam a saját pizsamám helyett. Kellemes viselet volt, később úgy kértek meg rá, hogy most már a sajátomat viseljem. Megkaptam az injekciót a hasamba, majd jött az ápolónő a lavórral és elkérte a szivacsomat, amit Noémi hozott be tegnap. Meztelenre vetkőztetett és végigmosta a hajlataimat. A heréimet megemelve a szivacs sarkával mosta át a lábam közét. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy a magatehetetleneknek jár ez a gondoskodás, tehát magatehetetlen vagyok. Egy férfi, aki még férfiként gondol magára, de már mosni kell a heréit. A reggeli jólesett. Az orvosi viziten azt mondtam, jól vagyok. A lázgörbém rendben volt, a vérnyomásom lement. Az éjszakáról nem szóltam egy szót sem. Nem kérdezték, tehát nem tartozhatott a diagnózishoz. Kerestem a kacsát, de nem értem el, takarítás közben arrébb csúszott. Szóltam az ápolónőnek. Magas, erős, testes asszony volt, aki mindig azzal zárta le a beteggel folytatott vitát, hogy „hát akkor miről beszélünk?". Egy idő után visszhangzott a fejemben ez a mondat, lévén semmiről nem beszéltem. Én nem. Megkértem, adja közelebb a kacsát. Mire ő: ki kell mennie a vécére! Nem hogy járni lehet másnaptól, de kötelező. Megtanított úgy fölülni, hogy a lehető legkisebb terhelést kapja a gerincem. Végre ültem. Tele voltam félelemmel, nem ismertem rá a mozdulataimra. Megfogtam a nő karját, és mindenre elszánva magam, fölálltam. A nő türelmesen szuszogott mellettem. Nem mertem elindulni. Két egymásra hegyével állított 124
