Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Egy gerinctörténet
Reggel megjött értem a beteghordó, vagy talán az altatóorvos lehetett, már nem emlékszem pontosan. Az ágyam kerekem kikapcsolta a fékeket, és ágyastól kitolt a szobából. Pillanatok alatt történt, mintha a huzat vitt volna ki a szobából a széles ajtón át. A folyosón néztem a fejem fölött elfutó neonokat, ahogy a kórházsorozatokban láttam. Begördültem a liftbe, elindultunk. Noémivel megegyeztünk, hogy nem fog bejönni közvetlenül a műtét után. Nem tudtam, milyen állapotban leszek, nem kell így látnia. A liftből kitoltak egy hosszú folyosóra, a végén parkolópályára állítottak, ott vártam a soromra. Halovány félelemérzet kerített hatalmába, de a nyugtatok nem engedték a felszínre. Aztán betoltak a műtőbe és fölfektettek az asztalra, rám kapcsolták az altató infúziót és vártam. Azt gondoltam, majd rebegő szemhéjakkal alszom el, mint a filmeken. Beépül az ember emlékezetébe ez a rengeteg filmkocka, és később már nem tudja eldönteni, hogy ezek valós emlékek-e. Az álom ütésszerűen állt be. Úgy aludtam el, ahogy mindig szerettem volna, semmi forgolódás és piszmo- gás, bumm, és alszol. A műtét előtti napokban megfordult a fejemben, hogy nem ébredek föl az altatásból, és az utolsó képem a világról egy műtő képe lesz. De úgy voltam vele, mindegy, mi az utolsó kép, mert már nem én irányítom a dolgokat. Úgy tűnt, már nem tartozom felelősséggel az életemért. Ha elromlik valami, már nem én rontom el. A halál gondolata testközelbe került, és elmúltak a félelem rettegési fokozatai. Valójában vonzónak találtam a halált. Úgy éreztem, ha a megfelelő úton juthatok el hozzá, akkor a barátom, az én természetes és az életemmel harmóniában lévő változásom. Bár lehet, hogy csak a nyugtatok tompították el az ösztönszerű félelmeket. Arra eszméltem, hogy tolnak a folyosón, és atomjaimban érzem rosszul magam. Ehhez képest a delíriumos másnaposság kutyafüle. Mintha az életbe való visszatérés fullasztó és bénító émelygése ellen küzdenék. És egyszer csak azt láttam, hogy Noémi ott áll mellettem. A megbeszéltek ellenére azért jött be, mert hozott egy szivacsot, legyen mivel lemosni a testem. Rosszul vagyok, nagyon rosszul, mondtam. Minek jöttél ide? Fehér voltam, mint egy hulla, mesélte később Noémi. A mai napig nem tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy nem csupán az altatásból való ébredés kínjait éltem át, hanem történt velem valami más is. Mintha annak kínszenvedését élném át, amikor vissza kell térni a testbe. A buddhista meditációk lényege, hogy elszakadj a testélménytől, az énélménytől. Most mintha megtörtént volna velem ez az elszakadás. Noé, én téged még ilyen hullának soha nem láttalak - ma is visszhangzik a fejemben ez a mondat. Hulla voltam az ő szemében is. Visszatoltak a helyemre, a kábulat okozta émelygés nem szűnt. Tudtam, az időnek kell múlnia, elaludtam. Mikor fölébredtem, valóban jobban voltam. Hosszú hetek után most éreztem először, hogy a lábamból kihúzták az acélsodronyt. Aram nem járt benne, csak a tok helye bizsergett. Egy kisebb üreget, barlangot vájt a lábamba, combtőtől a bokámig. 123
