Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Egy gerinctörténet

Vasárnap éjszaka nem tudtam aludni, pedig volt bennem elég nyugtató. Reggel ismét megvizsgáltak, lázmérés és a szokásos, hasfalba adott injekció, amely a véralvadást gátolta. A kisöreget aznap elsőként vitték el mellőlem, őt egy másik orvos műtötte. Nekem azt mondták, várjak, a doktor úrnál én leszek ma az utolsó.

Feküdtem, és néztem az eget, arra gondoltam, néhány óra múlva megszabadulok a fájdalomtól, mert bár jóval kevésbé éreztem, azért ott lüktetett a lábamban az árammal járt acélhuzal.

A nővérek váltásban dolgoztak, precíz és kitartó munkájukat csodálattal néztem. Tele volt rutinnal és egyben odafigyeléssel. El nem tudtam képzelni, micsoda erő dolgozik bennük. Egy életen át ápolják a beteg, panaszkodó és magatehetetlen embereket. Minimálisra csökkentettem a közöttünk folyó párbeszédet, nem szólaltam meg fölöslegesen, hogy ne terheljem őket. Ellenben a teherautós, aki gipszágyban feküdt, férfiassága nullpontján, folyton pajzán megjegyzésekkel frissítette maga körül a levegőt. Olykor elkelt volna neki egy- egy oktató nyakleves.

Már elmúlt tizenegy óra, még mindig nem kerültem sorra. Aztán elmúlt dél is. Sejtettem, hogy hiábavaló a várakozásom. Ennek ellenére megkönnyebbülést éreztem, hogy mégsem, mégsem kerülök kés alá. Üzent az orvos, hogy az elhúzódó műtét miatt ma már nem, holnap fogok sorra kerülni. Aztán meglátogatott, váltottunk pár szót, azt mondta, gyakran van ilyen, rendben lesz minden.

Nem kívántam az ebédet. Csak azért ettem, mert este majd megint fölkészülök a műtétre, és nem lesz vacsora. A kényszerű fogyókúra nem állt távol a szándékaimtól. Időközben visszahozták mellém az öreget, émelyegve ébredt az altatásból. Aztán kiment dohányozni. Hát, ez az a bizonyos nyolcvan százalék, ami néhány órával a műtét után egyből ötvenre csökkent. Nem kelhetett volna fel. Ettől kezdve figyeltem a többiek viselkedését, hallgattam a történeteiket, hogy tanuljak belőlük.

A szomszédom dohányozni ugyan kiment, de vécére nem. Az illatos kacsa rám tátotta a száját. A teherautós gipszben fekve a fekve szarás kényszerű műveletével tett rám nagy hatást. Egy hete tartogatott bélsarat ürített. El nem tudtam képzelni, hogyan fogom szemérem nélkül használni ezeket az eszközöket, ha sor kerül rájuk.

Este elővettem a füzetemet, amit Noémi hozott be, hogy a rám szabadult rengeteg időben esetleg följegyzéseket készítsek. De olyan mélyen benne voltam a történetben, hogy onnan nem hallatszottak ki se szavak, se hangok. Nem volt tudásom miről írni. Aztán mégis fölírtam a lap tetejére, hogy kórházi versek. Összesen ezt a két sort jegyeztem föl: Nem baj az, ha az ember kába / Legalább nem kell menni munkába.

Igen, végre fölszabadultam a nyomás alól, végre nem volt jövőm, ami rajtam múlott volna. Nem kellett dolgoznom és határidőket betartva szüntelenül működtetni a megélhetésgyárat. A kiszolgáltatottságom a betegségemre helyezte át ezt a terhet, amihez foghatót már hosszú évek óta nem éreztem. Beteg voltam, aki segítségre szorult. A test védekezik így a teljes kimerülés ellen? De az én esetemben, azt hiszem, annak ellenére, hogy jólesett, nem ez történt.

122