Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Egy gerinctörténet
Amikor megérkeztünk, az orvos javaslatára megpróbáltuk délelőtt elintézni az MRI-vizsgálatot. Azt mondták, három hét múlva. Kezdtem újra belefáradni, végérvényesen föladni. Hiába kértük, hogy nem állunk sorba, kifizetjük, a válasz elutasító volt. Aztán, ahogy ez errefelé szokás, valaki rájuk dörrent, és a felvétel pillanatok alatt elkészült. A gépben fekve erős klausztrofóbiás rohamok törtek rám. A kezemben volt a gomb, amivel jeleznem kellett, ha rosszul vagyok. Többször elindult a reflexmozdulat, hogy megnyomom, miközben fejben üvöltöttem magammal. Ne, ne csináld, ez a gyógyulásod része! Ki kell bírnod, különben úgyis újrakezdik, máshogy nem fogják kideríteni, hogy mi bajod. Ne gondolj arra, hogy koporsóban fekszel, arra gondolj, hogy áramlik a gépben a friss levegő! Lélegezz és lazíts! Bejelentkeztünk a magánpraxisba, várni kellett. Noémi leült a váróteremben, én az utcán sétáltam egy harminc méter hosszú szakaszon. Az autók az orrom alá csapták a port, a lámpánál túráztatták a kocsikat. Noémi végre kiszólt, hogy mi jövünk. Bementem, igyekeztem megérteni, amit az orvos mond, hogy a lehető legpontosabban föl tudjam mérni a kockázatot, és azt a megoldást válasszam, ami a legmegfelelőbb számomra. Nem ment könnyen, a koncentrációképességem másodpercenként esett szét és másodpercenként szedtem össze. Torna vagy egy bizonyos doktor úr, aki nagy tekintély a szakmában, ő dönthet az operációról, és ha kell, el is végzi. Torna? Csodálkoztam. Abban ösztönösen biztos voltam, hogy a torna ezen már nem segít. Az orvos délután fogadott, mert általában délelőtt műtött. Barátságos férfi volt, akit már messziről szimpatikusnak találtam. Szerény, higgadt és magabiztos volt. Megvizsgált. Kiderült, hogy a bal lábam lábujjaiban már nincs erő. Most vettem csak észre, hogy ugyanezt a vizsgálatot a doktornő is elvégezte a lábamon, de ő nem vette le a szandálomat, vagyis nem érzékelhette, hogy megindult a bénulás. Aztán az orvos megnézte az MRI-felvételt, és néhány mondatban összefoglalt. A sérv, vagyis a porckorong kiszakadt, a gerincből kifutó, összenyomott idegek hamarosan elhalnak, és a bal lábamat soha többé nem tudom mozgatni. A műtétet mielőbb végre kell hajtani, mert még így is nagy az esélye, hogy visszamarad némi ügyetlen lábmozgás. És mutatta, hogy fogom húzni és csapni a lábamat. Két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy talán soha többet nem fogok tudni focizni. Azt reméltem, ha vidékre költözünk, újra focizgatunk. Ki is néztem, nem messze a házunktól, egy kis füves pályát, ahol a két fiammal kiskapuzunk majd. A másik gondolatom az volt, ha a doktor úr azt javasolja, hogy két héten át vascsővel kell verni a fejemet, mert attól elmúlik a fájdalom, azonnal beleegyezem. Ehhez képest a műtét semmiség. Kockázat?, kérdeztem. Mindig van, mondta az orvos, de még nem halt meg és nem bénult le senki a kezeim alatt. Azt hiszem, nevettem. Életemben először kerültem olyan processzus elé, amellyel kapcsolatban szóba kellett hozni a halált. Azért azt nem éreztem, hogy benne van a pakliban. De az életre szóló tolókocsit és mankózást szívesen elkerültem volna. 119
