Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Egy gerinctörténet

Nem sokat lacafacáztunk, fölvettek a kórházba. Levetkőztem és beraktam a ruhámat egy szekrénybe. És akkor kicsúszott a lábam alól a talaj. Elbizonytalanodtam. Elindultam egy olyan úton, amin most már nem én szabom meg sem az irányt, sem a tempót. Kiszolgáltatott voltam. Eddig is annak éreztem magam, de most lettem félreérthetetlenül az. Öt beteg közé befeküdni hatodiknak.

Szerencsére nem sokáig kellett ezen gondolkodnom, azonnal nyugtatót és fájdalomcsillapítót kaptam. Az ágy mellett, a kis szekrényben elhelyeztük a nélkülözhetetlen tárgyakat, szappan, törülköző, fésű, fogkefe, fogkrém, majd elbúcsúztunk Noémival. Az ablak mellett kaptam helyet, ahonnan az eget láttam. A szemem megtelt könnyel, de féltem, hogy meglátják.

Mikor fölébredtem, már sötét volt odakint. A mellettem fekvő férfi folyton kijárt dohányozni, áporodott füstszag áradt róla. Egy másik férfi három telefon- hívást kapott vacsoráig, és mind a háromszor ugyanazokkal a szavakkal és mondatokkal ecsetelte, hogyan esett le a teherautóról, rá a farokcsontjára. És akkor még nem tudhattam, hogy ezt száz másik telefonhívás követi az elkövetkezendő napokban.

Az erős fájdalomcsillapító hatott, már csak tompa nyomást éreztem a lábamban, egyre biztosabb voltam benne, hogy itt célba érek. De ehhez vajon miért kellett ezt az eszelős utat bejárnom? Hogyan lehetséges az, hogy egy ennyire egyértelműen kimutatható - én is láttam a felvételt -, kiszakadt sérvet nem diagnosztizálnak azonnal és helyesen? Akkor hát ez lehet az a bizonyos egészségügyi útvesztő, amiről eddig csak hallomásom volt.

Furcsa volt látnom, mennyire megváltozott számomra a világ. Ha eleddig azt hallottam, hogy gerincműtét, kivert a frász. Belenyúlni a gerincbe, ahol mikroszkopikus méretű idegpályák futnak, köztük a libidómat irányító idegpálya is? Márpedig minden jel arra mutatott, hogy most már ez az én történetem. Nem éreztem kétségbeesést, már nem kívülállóként hallottam a gerincbe való sebészi beavatkozásról. Fölvettem a történetem.

Másnap reggel korán volt ébresztő. A takarítónő fölmosta a kórtermet, letöröl- gette az ágytámlát. Jött a reggeli, a vizit. Óvodai és katonai emlékek sora tolult elő a kancsóból kiöntött teától, a korai keléstől, a tisztaságtól és fegyelmezettségtől. Újra a régi technikámhoz folyamodtam, és előreszaladtam az időben. Lesz majd egy olyan időpont, amikor mindez már csak emlék. Ezt mondtam magamnak a hadseregben is, és tessék, harminc év távolából nézek vissza rá.

A fájdalommal együtt járt, hogy elszaladt a vérnyomásom. Otthon a rendelőben 230-at is mértek. Mondtam, nem érzek semmit. Itt sem tudták 180 alá húzni, de azt mondta az orvosom, a műtét szempontjából nem érdekes. Általában nyelv alá fújt sprével próbálták lehúzni. Egy alkalommal, mikor a számba fújta az ápolónő, épp megszólították, elfordult a spray-vel együtt, csupa vérnyomáscsökkentő lett az egész arcom.

Aztán megjött az altatóorvos, egy meglepően fiatal srác, aki mindent elmagyarázott. Azt is, hogyan fogják kikanalazni a csigolyák közül a kiszakadt porcot, s aztán hogyan fog összecsontosodni ez a két szabad csigolyavég. Már rá akartam szólni, hogy kösz, én ettől rosszul szoktam lenni, de nem mondtam semmit. Tudni akartam mindent, és ez erősebb volt a szokásos vér- és belsőségiszonynál.

120