Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Egy gerinctörténet
A kálváriám végét akartam, ha úgy tetszik, a tragédiám végét. De valahogy az istennek se akart átcsapni komédiába, nem ment olyan könnyedén, ahogy a színdarabokban szokott. A röntgenfelvételt egy harmadik rendelőben értékelte ki a doktornő, mivel egyszerre több helyen is dolgozott. Órákon keresztül álltam az ajtó előtt, a tömeg nőtt, és jött a hír, hogy a doktornő még nincs bent, mert az előző munkahelyéről késik. Fölhívtam Noémit, aki odalent várt. Nem voltam ura a döntéseimnek, ezért meg kellett kérdeznem, itt hagyhatom-e a francba az egészet. Hazamentünk. Addigra megtudtam, hogy a röntgen semmit nem mutat ki. Újra hétvége jött. Zokogógörcsök jöttek rám a fájdalomtól, kínlódtam és nyöszörögtem, a hangok valamelyest enyhítették, tompították, elfedték az idegek és izmok villámszerű rángatózását. Kértem Noémit, hogy csináljon valamit, mert nem bírom tovább. Könyörögtem. Tudtam, mennyire kínozza a tehetetlenség. Fölhívta az ügyeletes orvost, hogy jöjjön ki, és ha mást nem is tud, adjon fájdalomcsillapító injekciót. A telefont az asszisztense vette fel, azon keresztül üzent az orvos, hogy nem fogok belehalni, ő most nem ér rá. Cserbenhagyott. Se a düh, se a bosszúvágy nem érte el a fájdalomküszöbömet. Délutánig két fájdalomcsillapítót vettem be, de már nem volt hatása. Enni sem ettem, csak kevés vizet ittam, amit azonnal kiizzadtam. Noémi betuszkolt a kocsiba és átvitt a kórházba, ahol a röntgent készítették. Az ambulanciáról fölküldtek a megfelelő osztályra, ahol széttárták a karjukat, hétvége van, nem tudnak segíteni. Gyerünk innen, gyerünk innen a francba, üvöltöttem a kiszolgáltatottságtól Noéminek. Ha már a kórházban azt mondják, látva a szenvedésemet, hogy nem tudnak segíteni, akkor itt vége van. Berángattam Noémit a liftbe, aki képes lett volna elverni az ápolókat. De pontosan tudta, ez nem old meg semmit. Visszamentünk az ambulanciára, ahol egy fiatal arab orvos jelent meg. Megsajnált, és adott egy lórúgást. Úgy másfél órára fellélegeztem. Hétvége volt, délután, napsütés a kórház parkolójában. Járkáltam az autó körül és rugdostam a kavicsokat. És akkor Noémi elmesélte, hogy az édesapján egy kiváló orvos segített magánpraxisban. Megvan a száma? Noémi hosszan kereste a telefonjában. Megvan. Hívd föl, mondtam. Noémi hívta. Kicsöngött. Hosszú, kínos hallgatás, biztosak lehettünk benne, hogy nem veszi föl hétvégén. És mégis fölvette. Noémi előadta az állapotomat, megbeszéltek mindent. A kocsi tetejére támaszkodva füleltem, próbáltam kivenni, mit mondhat. Két nap múlva fogad, délután. A fájdalom továbbra is kínzott, de éreztem, elmozdultunk a holtpontról, miközben egyre biztosabb lettem abban, hogy itt valami drasztikus beavatkozásra lesz szükség, ez már magától nem fog rendbe jönni. Átvészeltem azt az egy napot, aztán reggel indultunk. Újra 300 kilométer a hátsó ülésen fekve. Elfásultam, kiégtem a fájdalomtól, amely már nem tudott meglepetésekkel szolgálni, mert az életem része lett. Indulás előtt megkértük a doktornőt, aki először vizsgált, és a padlón fekvés gyógymódjával kúrált volna, hogy adjon egy nagy adag fájdalomcsillapító injekciót. Megkaptam. Cserébe kapott néhány szép könyvet. 118
