Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Egy gerinctörténet

Másnap reggel Noémi kiállt a kocsival a garázsból. Megpróbáltam beülni az első ülésre, de nem ment. Ezt így háromszáz kilométeren keresztül nem bírom elviselni. Noémi kihozta a kispárnámat és befeküdtem a hátsó ülésre, zoknis talpamat hol az ablakba raktam, hol magam alá húztam. így zúgtunk háromszáz kilométert az autópályán.

Amikor megérkeztünk a csontkovácshoz, kifejezetten jobban éreztem magam. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem megyek be. Jól vagyok, semmi szükség arra, hogy megint összetörjön. De hát ezért utaztunk ide. Nevetséges lenne hazamenni, és pár nap múlva, ha újra rosszul érzem magam, visszajönni. A gyúrás tízezer forint volt. Fontosabb dolgokra ekkor nem is költhettem volna.

Újra megdolgozott. Elmondta ugyanazokat a dolgokat, mint évekkel ezelőtt, de a gépies ismétlés miatt már nem éreztem magam biztonságban nála. A csontváz riasztott. Láttam magam belül, mégsem értettem, hogy valójában mi történik velem. Hogyan lehet ebből kijönni? Hogyan lehet egy hetek óta tartó fájdalmat megszüntetni? Mert nyilvánvaló volt, hogy a test öngyógyító funkciói ez esetben már nem működnek.

Hazafelé újra háromszáz kilométer a hátsó ülésen. Akkor már sötét volt. A hold vékony sarlóját láttam az égen. Ez az év a hülye pozitúrák éve lesz, gondoltam. Nem beszélgettünk. Noémi néha megkérdezte, jól vagyok-e. Jól, mondtam, és megpróbáltam aludni.

Késő este értünk haza, azonnal ágyba feküdtem. Ürítenem sem kellett. Addigra már alig ettem valamit. Nem ment le falat a torkomon a fájdalomtól. Nem kívántam, csak a fájdalomcsillapítót. Ahogy kiment a hatása, újabb szemet vettem be, nagyjából négyóránként.

Másnap nagyon rosszul voltam, az idegeimet teljesen fölőrölte a fájdalom. Éjszaka sem tudtam már rendesen aludni, pedig mindig az éjszakáktól vártam a megváltást, az enyhülést.

Noémi friss zöldborsólevest főzött, az illata beszállt a hálószobába. Kínzott az illata. Aztán fél egykor kibotorkáltam ebédelni. Leültem az asztalhoz, Noémi meghűtötte a levesemet. Leültem a székre és megpróbáltam enni. Egy kanállal lement, de nem bírtam tovább ülni, föl kellett állnom, úgy kevésbé kínzott a fájdalom. Noémi tartotta elém a tányért, kanalaztam. A kezem remegett, a könnyeim a levesbe potyogtam, alig bírtam szétrágni a zsenge borsószemeket. Néhány kanál után föladtam. Noémi megpróbált etetni, de nem kívántam. Visszafeküdtem az ágyba és bevettem egy fájdalomcsillapítót.

így telt el a hétvége. A hét elején átmentünk a kórházba, ahol megcsinálták a röntgenfelvételt. Gépies mozdulatok a lefüggönyözött szobában. Megint a kocsi hátsó ülésén feküdtem, néztem a zöldülő lombokat. A fejem fölött lehúztam az ablakot, hallgattam a madarakat, arcomba vágott a friss, kora nyári szél. Arra gondoltam, majd a röntgenfelvétel mindent tisztázni fog, és ki fog derülni, hogy nincs szükség műtétre. Bár egyre kevésbé hittem, hogy más úton megszabadulok a fájdalomtól. Olykor már kívántam is, hogy halljam a döntést, ami majd enyhülést hoz: kés alá kell feküdni.

Egy újabb hét telt el. A röntgen kiértékelése szabadság miatt húzódott. Közben jöttek a hírek, hogy a közönség szerette a darabot. Őszintén szólva nem érdekelt.

117