Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Egy gerinctörténet
ve keményre feküdtem. Magamhoz húztam a tévékapcsolót és bekapcsoltam a tévét. Az EB elődöntői mentek. Ez kell nekem, meccset nézek és gyógyulok. A padló egyre keményebb és kényelmetlenebb lett, nem tudtam oldalra fordulni, mert akkor nem láttam a tévét. Aztán kikapcsoltam, nem érdekelt. Ott feküdtem a nappaliban a földön. Soha nem láttam még innen a bútorokat, a házat. Egy pillanatra kívülről láttam magam, és borzasztóan nevetségesnek tűntem a padlón fetrengve. Nem vagyok normális, ha ezt csinálom, gondoltam, és föltápászkodtam. Levettem a polcról egy könyvet, aztán visszatettem. Nem tudtam magammal mit kezdeni. Ülni nem esett jól, végül újra bekapcsoltam a tévét és visszafeküdtem a padlóra, elvégre, bármennyire is nevetséges, az orvos javasolta, tehát jót fog tenni. Hallottam, amikor Noémi megérkezett. Benyitott. Noé, te mit csinálsz ott, kérdezte. Elmeséltem az orvos tanácsait. Teltek a napok, az EB-n egyre több csapat búcsúzott el a továbbjutástól, én pedig feküdtem, és semmit nem változott az állapotom. Bejelentkeztem egy szakorvoshoz, vagy ahogy mondani szokták, beutaltak. Nyugtalan voltam, épp aznap fogadott, amikor este fölgördült a függöny, és előadták a darabomat. Szerettem volna ott lenni. A doktornő kis gyöngyöket hordott a hajában, olyan volt, mint egy popsztár és egy erdei tündérmanó keveréke. Fölfeküdtem az asztalra és megvizsgálta a reflexeimet, ahogy azt már más is megtette. Rendben voltam. El fog múlni, rendbe jön, de azért ejtsünk meg egy röntgent. És ha még elérjük az előadást, nyugodtan utazzunk el a fesztiválra. A rendelő előtt az utcán álltunk. Hm, mi legyen? Menjünk?, kérdezte Noémi. A fájdalom addigra már állandósult, s ahogy napokon át viseltem, gyűrte az idegeimet, fáradt voltam, és nem láttam a felépülésem végét. Nem, nem megyünk, mondtam. Hallottam a közönség elhaló tapsát, és közben éreztem a kínzó fájdalmat, és láttam a fájdalomtól eltorzult arcomat. Bármilyen jól is sikerül a bemutató, nem tudtam volna örülni neki. A bukásnak még kevésbé. De leginkább a közöny viselt volna meg. Maradtunk. A röntgenre heteket kellett várni, Noémi nem bírta nézni a szenvedésemet. Valahogy, mindegy, hogyan, segíteni akart. Még évekkel ezelőtt jártam egy csontkovácsnál, aki az akkori derékfájdalmamtól szabadított meg. Egy csontváz volt a szobájában kifüggesztve, azon magyarázta el, hogy mi bajom. Összetörte és megnyújtotta az izmaimat. Olykor úgy éreztem, szétszakítja az ínszalagokat, összetöri a csontjaimat, beroppantja a mellkasomat és kicsavarja tőből a lábam. Potyogott a könnyem és hangosan nyüszítettem, róla pedig folyt a víz, dolgozott. A kezelés után azonnal jobban éreztem magam. Akkor már ülni nem tudtam, vagy csak nehezen kitartott önuralommal. A lábam folyamatosan fájt, mint egy permanens fogfájás a lábban. Próbáljuk meg a csontkovácsot, mondta Noémi, és rövid gondolkodás után beleegyeztem. Fölhívta telefonon, időpontot egyeztettek. 116
