Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Podmaniczky Szilárd: Egy gerinctörténet

tem, hogy reggelre elhagy a baj, kimászik a testemből, fölszívódik, reprodukálja magát a testem, ahogy annyi más esetben tette. Még soha nem volt rajtam olyan seb, ami ne gyógyult volna be.

Másnap reggel napsütésre ébredtem, mint egy rossz álomból a tegnap után. Megmozdítottam a lábamat, nem éreztem fájdalmat. Jól sejtettem, a test kidolgozta magából.

Eszembe jutott, hogy napokkal ezelőtt víziószerűen láttam magam előtt a test bonyolult rendszerét, melynek elemei fölfoghatatlan harmóniában működnek együtt. Idegszálak milliárdjai, vérerek kilométerei dolgoznak azon, hogy olyan egyszerűnek tűnő mozdulatokat tegyek, mint hogy fölemelem a lábam, a kezem, odanyúlok egy szem dióért. De vajon milyen ára van ennek a precizitásnak? Mi történik akkor, ha ez az összhang valahol megtörik, megbomlik? Mindazok a mozgásformák, amiket eddig egyszerű mozdulatoknak tartottam, képesek pokoli fájdalmakat szabadítani a testre, ha nem működik az összhang? Elképzelni sem tudtam a fájdalom határait.

Fölkeltem az ágyból és kisétáltam a fürdőszobába, Noémi még aludt. Lezuhanyoztam, közben a színházi fesztiválra gondoltam, ahová beválogatták a darabomat. Jó lesz újra látni a közönséget, ahogy a mondatok életre kelnek bennük. Ez mindig lenyűgözött. Hatása van másra annak, amit írok. Aztán fölhúztam a térdemet, hogy megtöröljem a bokámat. És megint egy rossz mozdulat. A fájdalom ismét a tegnapi intenzitással hasított végig a bal lábam külső oldalán, ugyanazon az útvonalon, mint tegnap. Mint egy késsel belém vésett áramütés. Mintha egy számára kijelölt csatornát talált volna, amin végig kell szánkáznia.

Elöntött a verejték, megtörölköztem. Elindultam a hálószoba felé, de megálltam, nem akartam fölébreszteni Noémit. Álltam a nappaliban és néztem a napfényt a diófa zöld lombjai között. Nehézkesen ruhába bújtam, és kimentem az udvarra sétálni. Le és föl, le és föl. A mozgás segíteni fog. Ki fogom magamból járni. Minél távolabb vagyunk időben a fájdalom keletkezésétől, annál nagyobb az esély, hogy a test kidolgozza magából a fájdalom okát, és visszaáll a rend, megszabadulok ettől a kaotikus tehertől.

Visszamentem a házba és főztem Noéminek egy kávét. Noémi, suttogtam, a csésze remegett a kezemben az apró tányéron, hoztam kávét. Megvártam, amíg megitta és magához tér. A barátnője a másik szobában aludt. Az éjszaka sokáig beszélgettek. Már több órája aludhattam, mire ők is lefeküdtek.

Nem múlt el, mondtam.

Rábeszélt, hogy menjek el az orvoshoz, itt most más nem segíthet. Ennek ellenére délelőtt még jártam egyet, hátha mégis a mozgás.

Aztán megebédeltünk, Noémi kikísérte barátnőjét a buszhoz, én pedig elmentem az orvoshoz.

A doktornő megnyugtatott, hogy van ez így, ő is átesett már hasonlón, vigyázni kell rá. Fölírt egy fájdalomcsillapítót és egy izomlazítót. Soha nem bíztam a kémiában, most mégis megnyugvást hozott, hogy csak ennyi. Rásegítünk a testnek a gyógyulásra.

Otthon üggyel-bajjal széthúztam a bútorokat a nappaliban, leterítettem egy pokrócot a padlóra, párnát dobtam a fejrészhez, és a doktornő tanácsát követ115