Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Patak Márta: Kígyót éjjel ölj!
a menedéket hogy valahogyan magára vonja majd a társa figyelmét, és végre abbahagyja a kígyótrancsírozást. A harmadik fiú lassan jött, mintha szándékosan húzni akarná az időt. Meg- megállt, lehajolt, megkötötte a cipőfűzőjét, és közben valamit felvett a földről, közel vitte a szeméhez, mint aki nem jól látta, micsoda, amit fölvett, vagy mint a rövidlátó, mikor éppen nincs rajta szemüveg, és egészen oda kell vinni a szeme elé a tárgyat, addig kell helyezgetnie, amíg bele nem talál a fókuszba, ahol hunyorogva viszonylag élesen lát. Letette a hátizsákját is, mert folyton előrecsúszott, mivel csak félvállra akasztotta, úgy nézte tovább, amit talált. Bal tenyerébe tette, aztán dörzsölgetni kezdte jobb keze mutató- és gyűrűsujjával, mintha fényesítené, vagy mintha csak a port akarná letörölni róla. Lapos tárgy volt, onnan messziről nem látta a társa, micsoda, de nem is érdekelte túlzottan, sejtette, hogy semmi fontos nem lehet, mert akkor már biztos rég kiabált volna, hogy: Idenézzetek, mit találtam!, így meg nyilván csak neki lehet érdekes. Megint szél támadt a fenyves felől, ezúttal kissé tovább tartott, mint az imént, erősebb is volt a fuvallat, ahogy odaért, arra a helyre, ahol a fiú kuporgott, amely néhány méterrel közelebb volt a ligethez, mint a kígyót csapkodó társa, a fuvallatra zörögve fellibbentek körülötte a földön az óriásira nőtt, okkerbarna platánlevelek, feje tetején összeborzolódott kicsit a haja, de észre se lehetett venni, eleve kócos is volt, pontosabban eleve felfelé álltak a tincsei, mintha bezselézte volna a haját, pedig mindössze annyi történt, hogy edzés után nem fésülködött. A harmadik fiú még mindig a lapos tárgyát dörzsölgette, amit az imént vett fel a földről. Telibe kapta őt is a fuvallat, egy pillanatra megmozdult, ahogy elérte, és mintha ki is billent volna az egyensúlyából, mint amikor valakit hirtelen lökés ér, amikor nagyon elmélyülten figyel vagy csinál valamit, ideje sincs rá, hogy reagáljon mindarra, ami körülötte történik. Lépett egyet-kettőt előre, a másik fiú mintha föllélegzett volna, hogy de jó, már elindult, már nem tart sokáig, mindjárt itt lesz, de ő megint megtorpant. A fiú maga se tudta volna megmondani, miért, de valahogy nem érezte jól magát attól, hogy harmadik társuk csak nem jön közelebb, nyugtalanság fogta el, mintha valami különös feszültség vibrált volna a levegőben hármuk között. Társa rezzenetlen arccal csapkodta a kígyó vonagló testét, közben a szeme sarkából arra-arra pislantott, ahonnan a harmadik érkezett volna, ha meg nem áll dörzsölgetni azt a valamit, amit az imént a földről felszedett. Nem telt el sok idő, mire elindult, a fiú mégis egy örökkévalóságnak érezte, talán mert az a hirtelen felszikrázó vibrálás is nyugtalanná tette egy pillanat alatt. Olyan volt, mintha elektromosság halmozódott volna össze a levegőben, és nem tudna kisülni. Pont olyan, mint amikor vihar előtt a villámlás után várja az ember a dörgést, tudja, hogy nagyot fog csattanni, de csak nem hallja még, pedig már készül a hangra, minden porcikájával, fel van készülve rá, hogy ez most nagy lesz, tényleg nagy, akkorát fog szólni, hogy a házfalak, az ajtók, az ablakok is beleremegnek, de még nem most, majd a következő utáni másodpercben, és addig százszor hallja már fülében a csattanást, mintha előre tompítani akarná a hatását, pedig tudva tudja, hogy úgyis úgy lesz majd, ahogy lenni szokott, megijed, összerezzen, nagyot dobban a szíve ijedtében, mintha ki akarna ugrani a 112
