Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Patak Márta: Kígyót éjjel ölj!

Társa közben elunta magát, a diólevelek közt piszkálgatott egy bottal, és beszélni kezdett hozzá, legalább fél percen keresztül, de ő a csapkodásban meg az emlék hatása alatt nem is hallotta. A másik észrevette magát, látta, hogy fölöslegesen fárad, társa annyira transzba esett, hogy hiába beszél neki, úgyse hagyja abba. Legszívesebben fölállt volna, veszi a hátizsákját, és irány hazafelé, de valahogy ahhoz se volt még kedve, és türelmetlenül várta, hogy mikor jön már végre a harmadik társuk, hátha akkor abbahagyja a másik, és végre valami értelmesebbre is hajlandó lesz, mint hogy ész nélkül csapkodja ezt a félig agyonvert kígyót.

Elnézett a hegy felé, hosszan, mereven, mintha csodálná a szemhatáron éles kontúrral kirajzolódó hatalmas, kékesfekete tömeget, pedig nem látott belőle semmit, nem a hegyből, de még abból sem, ami közvetlenül az orra előtt volt. A diófa törzsének repedéseit piszkálgatta egy vékony nyárfaággal, de minduntalan eltörött neki, ő meg bosszankodva szisszent fel, mintha tehetne róla, pedig a nyárfaág még frissen is rugalmatlan, könnyen törik, hát még, amikor száraz, nem bír ki egy kaparintást sem, nem ám, hogy többet. A végén elunta, más után nézett, mert a nyárfa távolabb volt, mindig menni kellett új botokért, mire leült volna velük, már állhatott is fel, hogy újabb muníciót szerezzen.

Nem látta a hegyet, pedig már arrafelé nézett, bele a semmibe, nem látta, hogy körbevonták időközben a fehér felhők, úgy néz ki most, mint az óriás, aki gallért növesztett a nyaka közé a kékesfekete palástjára, és most fázósan beleburkolózik, csak a hófehér sipkája kandikál ki belőle. Nem látta a napot, pedig hol előbukkant, hol eltűnt a szivárványfoltosnak tetsző égbolt fura alakúra nyúlt felhőrétegei alatt, úgy néztek ki egymás hegyén-hátán, mintha a szeszélyes festő találomra szétkente volna a palettáján kikevert összes árnyalatát a vörösnek, kéknek, zöldnek, feketének, sárgának és barnának, mindegyikből jutott egy kicsi mindenhová, amerre csak a szem ellát, de mégsem lett egységes a kép, szétszabdalták a repülőgépek kondenzcsíkjai, aztán egy idő után szabályosan szétterülő vattacsíkban telepedtek rá a színekre, halványabbnak látszott alattuk az addig rikító narancssárga, mélyzöld és tintakék, mintha tompítani akarnák ezt a novemberi színkavalkádot, mert nincs itt az ideje, nem most van ideje.

A fiú ebből semmit se látott. Nem érezte bőrén a fenyves felől hirtelen jött fuvallat hűvösét sem, pontosabban érezni érezte, de tudomást se vett róla, csak megborzongott, önkéntelenül megdörzsölte a karját, aztán bámult tovább a semmibe. Nem érezte a fenyőszagot, nem hallotta azt a jellegzetes susogást, ahogy a gyors szellő végigborzolta a tűleveleket az ágakon, arra a röpke pillanatra csupán, amíg végigszaladt a ligeten, nem tartott tovább, mint egy megtermett ember tüdejéből kiszakadó mélyebb sóhajtás, mégis más lett hirtelen a levegő, megtelt gyantaillattal, hűvössel, kékes-zöldes-fekete, barnás-zöldes-fekete, fenyőfaszínű rejtéllyel.

Ekkor bukkant fel a harmadik társuk, a fiú szinte fellélegzett, hogy végre történik valami, a másik abbahagyja végre ezt az esztelen csapkodást, mert már nem bírta nézni, azért is ment el arrább, azért próbálta valamivel lekötni magát. O sem kedvelte különösebben a harmadik társukat, de megvolt vele, se nem osztott, se nem szorzott, ha ott volt, ott volt, vagy ha nem, hát nem. De most benne látta

111