Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Patak Márta: Kígyót éjjel ölj!
biciklivel öt perc alatt otthon voltak. Az az egy fiú, aki busszal járt, annak persze időben el kellett indulnia, hogy ebédre hazaérjen, mert nem sűrűn, óránként jártak ide föl a buszok, ha az egyiket lekéste, akkor várhatták otthon az ebéddel, amíg hazaérnek. Már ha várták, mert elég gyakran előfordult, hogy itt maradt. Nincs otthon senki, minek siessek, a kutya kibírja, amíg hazaérek, elég, ha este leviszem!, mondta, mintegy magyarázatképpen, de mentegetőzve is talán, és közben fél szemmel azt leste, hogy a másik kettő mit szól hozzá, ha maradna. Legtovább viszont mindig a másik két fiú maradt, valahogy így alakult, nem tudták volna megmondani, miért, de ők ketten értették meg legjobban egymást a csapatból, ugyan a többiekkel se voltak rosszban, de valahogy sose akaródzott elindulni nekik, mindig úgy érezték, most kell itt maradniuk még, mikor már mindenki elment, olyan volt, mintha hirtelen lélegzethez jutottak volna, sokkal felszabadultabban töltötték el az időt utána kettesben. Ha a harmadik fiú is ott maradt, valahogy rögtön megváltozott minden. A hegyre nézett a pálya. Ősz volt, de még jó idő, sütött a nap, éppen felszállt már a pára is az erdőből, mire abbahagyták az edzést, egymás után tűntek el a hegyet körbeburkoló felhők is, a pályáig szitált közben a köd, de nem zavarta már a látást, egész a széle lehetett a ködmezőnek, amit lenyomott a mind magasabbra kúszó, egyre erősödő napsütés. A pálya mellett még fehérlett az édes torma, kaszálni lehetett volna, annyi volt belőle, meglátszott, hogy szeptembertől szinte mostanáig rendszeresen esett az eső, az irgalmatlan nyári szárazság után teljesen kivirult minden, még a kiszáradásnak indult rekettyecserjék is kizöldültek, csupán egy-egy águk nem bírta már a harcot az álló nyáron át tartó vízhiánnyal, azok persze végleg el is sárgultak, szárazon, keményen meredeztek a bokor körül, mint a hatalmas gyufaszálak. A két fiú a pálya innenső végében, az épület tövében volt éppen, a járda meg a keskeny vizesárok között, melynek partján fiatal diófák és platánok váltogatták egymást, tele volt alattuk a föld száraz levéllel, ha végigmentek azon a sávon, zörgött talpuk alatt az a sok hatalmas platánlevél, roszogott a zúzott kavics, úgy hangzott, mikor megjelentek, mintha egy kisebb vaddisznókonda csörtetett volna végig a kerten. A fiatal diófák levélszőnyege alatt egy-két dió is akadt még, olyik- másik szétnyílt a nedvességtől, az éjszakai pára nappal se igen tudott felszáradni alattuk, északi fekvés, a hegy közelsége, ez mind-mind befolyásolhatta. Ki nem állhatom azt a kis buzit, mért nem húzott el a gecibe a kibaszott buszával!, jegyezte meg egy idő után, de föl se nézett, csapkodta a vonagló kígyótetemet tovább. A ritmusból se zökkent ki, mintha módszeresen, centiméterről centiméterre akarná szétdarabolni azt a jó másfél méter hosszú erdei siklót. A kígyónak már a fele teste se volt a fején, de még mindig ugyanúgy mozgott-vonaglott, élt, mintha egészben lenne. A fiú nem is oda nézett már, ahova ütött, magától járt a keze, gondolatai ide-oda kószáltak, most éppen az öltözőben elidőző harmadik fiú jelent meg előtte, akit ő tényleg ki nem állhatott, csak a társa miatt volt hajlandó elviselni, mert az meg aztán, amilyen mafla, sose mondana neki olyat, hogy húzzon el francba, egyébről már nem is beszélve. Tudta, hogy perceken belül meg fog itt jelenni, és rákezdi megint a nyivákolását, amit ő ki nem állhat, annak a kis köcsögnek a hangja is olyan, mint akinek ráléptek a farkára, azt hiszi, talán az óvó 109
