Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Balázs Attila: Tarzan Szenttamáson

például a vadnyugati mozikban hússzor szájon vágták egymást, aztán mindig felugrottak. Az ő apja egyszer ütött meg embert, az meg belehalt.

Erőszakos, véres kezű hősével, Török Adámmal úgy zárta az aznapi interjúrészt, hogy ha megírta volna mindazt, amit Török Adám cselekedett, akkor kissé olcsó rémtörténet-sorozat kerekedett volna belőle. Különben ő nem a Tarzan- filmekből, hanem az életből vette, hogy jól orrba kell ütni az illetőt, mert az fáj legjobban. Akkor annak könnybe lábad a szeme, igazán nem lát, és akkor még egyszer orrba kell verni, utoljára, esetleg állón, mert akkor leül, és kész. Az életben ez így néz ki. (Puskáról-pisztolyról nem esett szó.)

Bár negyedik alkalmat is megbeszéltünk, G. N. nem jött többé. Se kabátban, se nélküle. Elfoglaltságára hivatkozott, hogy majd, majd. Valaki azt mesélte, látta őt. Valami távolabbi fellépésre igyekezve húzta maga után a kis nyiszorgó kerekű málháját, de már annyira fáradtnak tűnt, kiégettnek, hogy nem igazából lehetett vele szóba elegyedni. R. V. pedig azt fűzte hozzá, hogy amikor végül rájött, ki a szomszédja, párszor még találkoztak és csevegtek is. Koccintottak, pertuztak. Utólag tudta meg, hogy a Virágos Katona kórházba került, aztán meg azt, hogy a kárókatonák nem jönnek többé. (Sortűz egy fekete bivalyért.)

És még ezt fűzte hozzá R. V.: Tudod, azt hallottam, a szegedi kórházban, ahová került, amikor ott az ápolónő kérdezte, kérne-e valamit, azt mondta, egy kis konyakot, nővérke, ha még lehetne.

Ha akkor kap, lehet, Gion Nándor ma is él, mondtam. Vagy csak gondoltam. Szavaira Radics Viktóriának nem, csak az összevont szemöldökére emlékszem.

107