Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Balázs Attila: Tarzan Szenttamáson

tés rendben legyen. Csordogáljon itt nekem az, aminek kell, míg az öreg mókus haver odakinn hosszú ültében kiszívja a kőtejet.

Nos, az a nap a miénk volt, tényleg. G. N. eléggé gyorsan belendült, miután vastag füstfelhőbe burkolóztunk. Kedvvel mesélt, hangosan, ízesen és tagoltan arról, hogy ő valóban sokat írt szülőhelyéről, Szenttamásról. Főleg úgy, hogy néhány művéről, ahol nem is Szenttamás a helyszín, azokról is úgy vélték, hogy az. Nem hadakozott ellene. Mint később elmondta, a mesék, visszaemlékezések java része úgyis onnan származott, az ottani öregektől hallotta összesüket, mert illemmel és türelemmel végig tudta hallgatni őket, hát legyen! Csupán meg kellett a sztorikat jól jegyezni, aztán írói trükkel vagy hozzáad vagy elvesz belőlük az ember, ennyi. Erről a trükkösködésröl nem akart beszélni bővebben. Különben is úgy mesélt, ahogy a prózája ömlött belőle. Ahogy e sorok írója hallotta valahol, vagy maga találta ki: mielőtt az esszé megölte volna a regényt. (Tetszetős, persze, de csak részben igaz, azonban a kérdés további boncolgatása ez esetben felesleges.)

Beszélt itt még hévvel Szenttamás magyar részeiről, a Zöld utcáról, a Tuki- dombról; Rózsamézről és a Virágos katonáról. Sokféléről. Sokat rendeltünk, sokat fizettem, azonban így volt rendjén. (Latroknak nem játszottunk.)

Második alkalommal kissé fáradtabban ért oda. Mondta, nem tehet róla. Annyit ír, mint soha életében. De nem álmodik már börtönről, ha néha didereg is, mint az ember jéghegyen, szalmakalapban. És már nem csak Szenttamáshoz kötődött, hovatovább nem csak a Vajdasághoz, hanem az egész világhoz. Sajnos a magnóból kiment a batri. Szebben szólva: lemerült az elem. Elem nélkül folytattuk még kötetlen, nagy terjedelemben. Elemünkben. Természetesen megint nagyot fizettem. (Hülye vagyok, hogy ezt említem, de a gyarlóság mindennél erősebb.)

Harmadszorra jómaga is egészen lemerült. Tulajdonképpen már úgy érkezett. Ha a szemüveg ugyanúgy állt is rajta, a ballonkabát mintha némelyest összement és megroggyant volna. Ámbátor még mindig visszajött a kedv, amikor arra terelődött a szó, hogy például a történet sodra. Meg hogy miként fedezte fel magának az irodalomtól távoli szakmát tanulva anno Jókait, nyomában Mikszáthot és Móriczot, majd a tanszéken végül Hemingwayt, Steinbecket, Faulknert meg a többit. (Közben Krebbs volt a sör, bor a Gallai.) Elmesélte, hogyan művészke- dett első regényével még rég avantgárd folyóiratnál, aztán arról az útról letett. Határozottan felfelé ívelt a hangulata, amikor arra folytatódott az eszmecsere, hogy mindezek előtt ponyvaregényeket olvasott. Olyanokat, mint a Sárga rém, meg mint a Seriff csillaga. Falta a ponyvát, mert az volt fellelhető. Apja nem gyűjtött könyveket, mihasznának tartotta az irodalmárokat, magát az irodalmat. A ponyvát padláson találta, a Tarzant pedig moziban nézte.

Ahogy fogalmazott, a Tarzant filmen olvasta, bár Szenttamáson nem volt olyan egyszerű elmenni moziba. Miért? Mert a mozi a kisvárosnak a szerb részében volt. Ha oda magyar gyerekek elmentek, akkor azzal eleve számolni kellett, ha a film előtt még nem is, de a film után okvetlenül verekedés lesz. Minden Tarzan- mozizáshoz ilyen pluszélmény kapcsolódott. Egyébként szerinte a filmekben általában sok mindent rosszul tudtak. Tersánszky írta meg: sosem értette, hogy

106