Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Balázs Attila: Tarzan Szenttamáson

R. V.-vel meg mi volt? Nos, az volt, hogy magyar üzletemberek társaságában a Vajdaságba utazott volt tolmácsolni. Épp a saját falujába, ahol az ottani más ajkú partner szívélyesen fogadta őket. Szívélyesség ide vagy oda, lehűlt a levegő (ott is eső esett?), R. V. pedig fogta magát, hazaugrott kabátért. Mire visszaért, már lezajlott a vérfürdő, mely egy nézeteltérés folytán következett be az üzletfelek között, s mely ugyancsak borzalmas, dramaturgiailag is nehezen megemészthető eseményben a kéttagú magyar fél golyó általi halálát lelte. Tehát R. V.-t az Úr egy orkánkabát segítségével megmentette, de egész pontosan mégse mutatta meg az Úr, mi a további szándéka vele. Vagy igen? Miután mégis megpendítettem a dolgot, R. V. csak annyit mondott az ügyről, ha jól emlékszem, hogy a gyilkos megúszta, mert beszámíthatatlannak találták, ilyesmi. Akkor megint egy sor hallgatás jött részéről, majd hirtelen felcsillant a szeme. A következő jutott eszébe, amit némi tömörítésre törekedve én - mindez egyenetlenül eloszló rémség után - elmondani próbálok:

O, miként ma is, ha nincs épp Belgrádban, a Körösi Csorna sétányon lakik, kinn a 14. kerületben, ahol éjszaka sokáig ül emeletén, a számítógépe mellett, ír ezt-azt, amit éppen ír, miközben kilát az ablakon. Jól látja a szemközti házat, melynek zugaiban más emberek élnek, halnak; főznek, horkolnak (mit még?) - alkotnak? Úgy mesélte, egyszer arra lett figyelmes, aztán folyamatában észlelte ugyanazt, hogy szemben valaki úgyszintén hajnalig égeti a lámpát. A függönytől nem jól látszik, de kivehetően zömök férfi az illető, sebesen püföli az írógépet. Néha tölt egy üvegből nagyobbacska pohárba, majd jól meghúzza. Nem lögyböli a szájában, egyből lenyeli, szív egy slukkot, ír tovább. R. V. úgy képzelte, rémtörténeteket ír ily lendülettel, zombi módjára a szemközti szomszéd, aki néha abbahagyta munkáját, az ablakhoz ment, és sokáig úgy állt ott, mint valami szellem a tüli mögött. Csak nézett kifele, ám soha nem húzta félre a függönyt. Félt volna, hogy meglátják, lelövik? Ki tudja.

R. V. úgy érezte, őt bámulja, s kissé beleborzongott. Azért is talán, mert megint valahová messzire került tőle az orkánkabátja. A fűtés meg silány volt éppen?

Akkoriban én, gyászos, méltánytalannak érzett kirúgatásom előtt, még olyan helyen dolgoztam, ahol bőven igényelték a minőségi irodalmat, és nagy érdeklődés mutatkozott a háborús körülmények folytán a Vajdaságból ugyancsak az anyaországba emigrált híres prózaírónk, G. N. iránt. Ismertem őt, főnököm is volt amott egy ideig, hasonló helyen, kedves feleségével is dolgoztunk együtt, humorista apámmal barátok voltak, nem volt nehéz beszereznem az új telefonját. Nem is szabódott sokáig, csak arra kért, várjak picit, amíg befejezi az általa inkább családregénynek tekintett, rég megkezdett történelmi trilógiáját, aztán eljön a mi napunk.

Természetesen hagytam, akadt mit tennem nekem is, múlott az idő, tényleg eljött a mi napunk. Amúgy egy átlagos hűvös délután. Stúdióhoz nem volt kedve, kismagnóval elmentünk az Építész pincéjébe. Konyakot kért, arcát félig takaró sötét szemüveggel-szemüvegben ült, végig le nem vette, bár a ballonkabátját igen. A szemüvegért elnézést kért azzal a magyarázattal, hogy begyulladt a szeme. Egy pillanatra, amikor úgy esett a fény, láttam, hogy nagyon duzzadt a szemhéja. Az én arcom meg püffedt, gondoltam, ez van, ez lehet, csak a beszélge105