Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Derű-ború: Tűnődések fehérről-feketéről VI–VII.

A lényegre tapintó alapkérdés e tekintetben az, hogy megfelelt-e, s ha igen, mennyire, ha pedig nem, miért nem az oroszországi téli hadviselés körülményeinek. A megfagyottak százai, ezrei minden kétséget kizáróan a személyi felszerelés elégtelenségét, ill. alkalmatlanságát bizonyítják. Annak idején szájról szájra szálló hírek szóltak egyebek közt a hitvány minőségű, „papírtalpú" katonabakancsokról, amelyek nemhogy a fagyot, de már az őszi esőzéseket sem állták ki. Ám voltaképp már a posztóköpeny s a Bocskai-sapka is eleve súlyos kudarcra volt ítélve az orosz vattaruha (pufajka) s a melegen bélelt füles sapka (usanka) ellenében. (Emlékszem: idehaza gyapjúfonalból kötött ún. érmelegítőket készítettek az asszonyok a fronton harcoló katonáink számára. Nincs róla hiteles adatom, hány ezer - esetleg tízezer - készült s jutott el rendelkezési helyére ezekből a csuklóra húzható, kb. arasznyi hosszú, hengeres szükségeszközökből. Bármilyen jó szívvel s igyekezettel dolgoztak azonban rajtuk a szorgos asszony- és lány kezek, túl sokat nem javíthattak a végtagfagyásnak és általános kihűlésnek kitett katonák állapotán.)

A magyar katonák - s egyben az ország - tragédiája végső soron nem ezeken az apróbb-nagyobb részleteken múlott. Sorsuk - sorsunk - megpecsételődött már abban a szerencsétlen pillanatban, amidőn Magyarország kormánya Szovjet-Oroszországnak s a szövetséges hatalmaknak hadat üzent. Akkor telt keserű poharunkat - ha tetszik, ha nem - szorgosan s folyamatosan ürítgetjük azóta is. (Pedig mikor véget ért már az a háború, s hova lett Szovjet- Oroszország!)

Mindezt balgaság eltagadni, s nincs rajta mit szépíteni.

*

Sokadik rendezvény a Kápolna utca 13.-ban, amióta mi - a Forrás - is ott lakunk. Bosko Krstic: Az azúr őrzőinek legendája című könyvének bemutatója. A könyv a Zsolnay kék vázák történetéről szól, s maga a szerző - tiszta tekintetű, magyarul is kiválóan beszélő szabadkai szerb író, hely- és művészettörténész -, illetve barátja-barátunk: Tolnai Ottó vállalkozik rá, hogy ismertesse a szóban forgó műalkotások hányatott sorsát, az elő- és utótörténet tárgyában véghezvitt kitartó nyomozás fordulatait, s elmondjon még sok mindent, ami erről az embernek (kiváltképp akkor, ha az ember költő) eszébe juthat.

A Palicsi-tó partján álló példány - hogy úgy mondjam - személyes történetének egyik szomorú mozzanata, hogy a háború (nem a legutóbbi balkáni - a második világháború) vége felé egy épp arra járó orosz (én inkább szovjetet mondanék, hisz lehetett az akár másfajta náció is, de mindegy) tiszt az égszínkék kerámiaváza oldalán lévő vízi istenség-figurát szájon lőtte. Normális ember elgondolkodik rajta: vajon mi viheti rá katonamundérba bújtatott - de akár civil ruhás -, felfegyverzett fajtársát, hogy egy szemlátomást veszélytelen s ártalmatlan műalkotásba beletüzeljen? A veleszületett s mesterségesen is kifejlesztett agresszív ösztön? Az unalom? A napi megszokás? Gyerekes, netán beteges játékszenvedély? A biztonságérzet („nem tud visszalőni, így hát semmit sem kockáztatok")? A mesterlövész szorgalma, aki minden kínálkozó alkalmat megragad a gyakorlásra? Nem tudom. Csak találgatni lehet.

97