Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Derű-ború: Tűnődések fehérről-feketéről VI–VII.

először: a haditudósító fotóriporter épp borotválkozás közben kapta le a tábornokot. Később aztán, miután hazatért a frontról, apám is mondott róla egy-két - nem épp hízelgő - szót.)

A kerek évforduló alkalmából országszerte megemlékezések zajlottak s zajlanak. (Egy-két „mellészóló"-tól eltérően mellőzném az „ünnepi" jelzőt: képzeteim szerint az ünnep nem a gyászhoz, hanem az örömhöz társul.) A szóban forgó korszakkal foglalkozó történészeinket is megszólaltatták itt-ott, egyebek közt a rádióban. Kutatásaik nyomán árnyaltabb, pontosabb s részletesebb kép tárulhat azon érdeklődők szeme elé, akik elolvassák a tudósok munkáit, meghallgatják előadásaikat. Még egy rövidke riportbeszélgetés során is nyilvánosan fény derülhet korábban nem ismert - vagy többé-kevésbé tévesen ismert - körülményekre (például a doni katlanba vezényelt hadsereg létszámára, a hadi felszerelés, valamint a legénységi ellátmány mennyiségére és minőségére, nem utolsósorban pedig a veszteség valódi, pontos számadataira és így tovább). Azonban semmilyen újonnan napvilágra került, vagy ezután felbukkanó részlet nem változtathatja meg a doni katasztrófa lényegét. A tragédia nem válik ellenkező előjelűvé. Százezer hősi - vagy nem hősi - halott, hatvanezer, esetleg „csupán" harmincezer: egyaránt iszonyú veszteség, s mint ilyen, roppant erős indok a nemzeti gyászra. Többet mondok: egy olyan háború során, ami egy kényszerszövetség kereteiben egy idegen és embertelen hatalom élettérnyerő törekvéseit szolgálta, nem harminc-negyvenezer, de harminc, húsz, vagy akár tíz ember harctéri eleste is értelmetlen, kárba veszett és hiábavaló áldozat. Azon persze szívből elboronghat, sőt, ha kedve tartja, el is büszkélkedhet a honfiúi (és honleányi) kebel (főleg amióta senki és semmi nem tiltja az ilyesmit), hogy milyen hősies helytállást tanúsítottak honvédjeink (akiket a fentebb említett tábornok egyébként, mint tudjuk, en bloc legyávázott a vereség miatt) - úgymond - „a haza védelmében". Csakhogy ideje volna már végre ráébrednünk: a haza védelemre szoruló határai akkor a Kárpátok gerincén húzódtak, nem a Donnál, a Dnyeszternél, Voronyezs alatt vagy a brjanszki erdővidék útvesztőiben. Honvédő háborút akkor azon a tájon nem mi folytattunk, hanem az oroszok. Ha hetven s valahány évvel ezelőtt az ország vezetői is komolyan s következetesen belegondoltak volna a szövetséges nagyhatalmak - voltaképp: a fél világ - elleni hadüzenet várható következményeibe, akkor talán a II. világháború utáni határaink sem zsugorodtak volna vissza a trianoni szintre. (Vesztes voltunk számos egyéb velejáróját nem is említve.) A doni tragédia összes többi összetevője ehhez az alapvetőhöz képest valójában csak részletkérdés; ezek sorában vitéz Jány Gusztáv személyiségének és szerepének megítélése is. Bizonyára bátor jellemű férfiú lehetett. Erről tanúskodik Nyugatról való önkéntes visszatérése is (holott tudta: bíróság elé kell állnia, s az ügy kimenetele sem lehetett számára kétséges). Ezt figyelembe véve is elháríthatatlan felelősség terhelte azonban a vezénylete alá rendelt, s egyben gondjaira bízott katonák tízezreinek sorsáért. Döntenie kellett, s ő a magyar lelkek megmentése helyett a német parancs végrehajtását választotta. Annak az aprólékos részletein is lehet, sőt érdemes szakmai diskurzust folytatni, hogy a 2. magyar hadsereg fegyverzete s a katonák felszerelése, ruházata vajon korszerű volt-e vagy sem.

96