Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Derű-ború: Tűnődések fehérről-feketéről VI–VII.

számolva is három évtized - úgy hiszem, kellő gyakorlatra tettem szert az effélében. Örvend a két kis legény ke is, hogy ezúttal én vagyok velük, s mint mindig, keveslik az ottlétemet, az együttlétünket. Remekül eltöltjük az időt hármasban hol ilyen, hol olyan játékkal. Papírrepülőt hajtogatok nekik - ha netán elfeledkeznék róla, Boldi figyelmeztet: „Abriskának is!" -, majd Boldi (aki egyébként gépek helyett inkább vonzódik az állatokhoz) megemlíti, hogy szeretne egy sólymot. Félbehajtott papírlapból kiszabok hát ollóval egy kitárt szárnyú madárfigurát, sebtiben megrajzolom neki a két szemét meg a szárnya s a farka tolláit, adom a kezébe, ő a két ujja közé csippentve boldogan röpteti, s mivel a papír vékony és puha, a sólyom is ellenkezés nélkül, könnyedén lengeti a szárnyát. Két forduló közt Boldi megtorpan, s komolyra vált arccal megkér, hogy Abriskának is csináljak egy sólymot. (Igen, így emlegeti mindig az öccse nevét, azzal a becéző-kicsi- nyítő toldalékkal.) Teljesítem a megbízást, mindenki elégedett. Másnap kapok egy SMS-t a lányomtól: „Boldi kezéhez hozzánőtt a sólyom. Még semmihez nem ragaszkodott ennyire. Egyszerűen nem engedi el." Válaszomban emlékeztetem rá, hogy a solymászatot - a matyó hímzéssel együtt - nemrég nyilvánították hungarikummá. Visszaírja: „Igen, tudom! Egyébként Abriska sem szabadulhat a sólymától, B. hurcolja utána, ha kell, ha nem!" S az SMS-szöveg végén a fokozott vígság egyezményes jele: :-D

Bálint fiamék a második gyermeküket várják. Első fiacskájuk, Bence, már elmúlt 12 esztendős, s mire a kicsi - az ultrahang-előrejelzések szerint minden bizonnyal lány - megszületik, ő már jócskán benne Iából a tizenharmadikban. Két gyereknél ez számottevő korkülönbség. Miért is hozom szóba? Karácsonykor összejött a család. Nem csekély feladat egybegyűlnie - egyelőre még csak - huszonkét embernek. Az idén - azaz, hogy mától fogva már tavaly - Péter fiamék vállalták a befogadó szerepet, tele is lett a házuk egykettőre az alsó szint padlójától a tetőtérig. Már túl vagyunk az ebéden, az ajándékkeresgélésen, kezd pilledni a társaság (főleg a felnőttje). Orsika menyünk féloldalra dőlve pihen a kanapén, elég rendesen látszik már rajta: van, s főleg lesz mit cipelnie márciusig. Boldi ott álldogál előtte, mandulavágású szemét tágra kinyitva nézi. Amikor odalépek hozzájuk, ő felém fordul: „Papa, Orsi csakugyan szülni fog egy kisbabát?" - „Igen" - mondom neki. „Akkor Bencének is lesz kistestvére!" - állapítja meg, s mosoly fénylik fel az arcán, majd egy lélegzetnyi szünet után hozzáteszi: „Nekem is van kistestvérem!" - s ragyog nem csak az arca: ragyog az egész gyerek.

S álljon itt még egy kapaszkodó. Eszter lányomék sokáig-sokáig várva várt kisfia, Áronka - kék szemű, szőke szöghajú, mindene kerek, roppant okos emberke, egy egész hónappal „öregebb" Ábrisnál - a soron következő étkezés előtt lassan, vonakodva készülődik, eltökélten húzza az időt ahelyett, hogy szaporán bemászna egyik kedvenc foglalatossága kiemelt színhelyére, az etetőszékbe. Többszöri eredménytelen biztatás után az apja végül a szokottnál emeltebb hangon, erélyesen szól rá. Áronka erre már szót fogad, ám miután elhelyezkedik, s az élőké is a nyakába kerül, megszólal cérnahangon: „Apa, szomorú lettem, egy kicsit megszeppentem." - „Miért?" - „Mert így szóltál rám: Áron!!!"

No, szóval: mit akarnak, mit is képzelnek azok az ismeretlen fenevadak...?

91