Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Derű-ború: Tűnődések fehérről-feketéről VI–VII.

Tűnődések fehérről-feketéről VII.

Az önműködő - úgy is mondhatnám: önjáró - emlékezet s a képzelet váratlan, kiszámíthatatlan (s meglehet: kifürkészhetetlen) mozzanatai és villanatai. Előfordul, hogy valamely tárgyat, képet vagy képzetet félig elsüly- lyedt uszadékfaként hömpölyget elő valahonnét s visz tovább a kanyaron túli ködbe és semmibe. Ám az is meg-megesik, hogy az az elfelejtettnek hitt valami hirtelen-váratlan bukkan elő a mélyből s jelenik meg egy pillanatra, mint játszadozva felszökkenő hal ezüstös hasa a folyóvíz fodros felszínén. Mondhattam volna tengert is, azzal azonban eddig, sajnos, igen kevés találkozásom esett (meddő sóvárgással, ám természetesen az irigység legcsekélyebb árnya nélkül gondolok Tolnai Ottó tengerélményeire: neki az Adria testesítette meg a kisebbségi zártságból s beszorítottságból való szabadulást, a szabadság azúrkék távlatait), a Tisza viszont itt kanyarog, hol áradva, hol meg apadva a közelben, nyugat kivételével bármelyik égtáj felé elindulva fél órán belül elérhetem, ha akarom. (Kanizsán egyébiránt neki is ott kanyargott, csakhogy ezt ő gyerekként akkor nyilván kevesellte. Öregként én már ennyivel is megelégszem.)

Ezúttal egy széles fenyődeszkákból összerótt kerítést, más szóval palánkot úsztat elő múltam kanyarulatai mögül (nem a Tisza, az emlékezet), s olyan közeibe hozza, hogy nemcsak látom magam előtt, de szinte tapinthatom szürkére avult, szálkás, napszítta felületét, s átleshetek a deszkák közötti keskeny réseken meg azon a kerek lyukon, ami nem más, mint egy korábban kipottyant csontkemény ágmaradvány hűlt helye. Annak a debreceni udvarnak a hátulsó végét zárta le s rekesztette el ez a kerítés, ahol gyermekkorom nagyobbik felét s - ha nem túlságosan fennkölt így fogalmaznom - ifjúságom kezdetét töltöttem. Másutt már leírtam részletesen, milyen is volt az az udvar, így most csupán azon kell eltöprengenem: vajon a deszkapalánkon túli kertbe átvezető ajtót - amelynek a palánkénál valamelyest keskenyebb deszkaszálait három, Z alakban elrendezett erős léc fogta egybe - vajon mivel szoktuk bezárni? Kallantyúval? Vagy tolókával? Ám az ésszerűség - no meg a földerengő (majdnem azt írtam ide: fóldrengető) emlékezet - azt súgja, hogy mind a kettővel: az udvar felől tolóka volt („rigli"), a túloldalon meg egy kallantyú, amit az ajtó s a kerítésoszlop közti résen átdugott vékony pálcával, vagy akár ujjal átnyúlva ki lehetett emelni az oszlopba ütött vasgyűrűből, ha valaki túlnan beakasztotta.

Ezek az egykori tárgyak meg építmények - az említett deszkapalánk, a szomszéd háznak a mi udvarunk felőli vakolatlan, magas tűzfala, a zárt kapubejáró, ahol visszhangot vert a hangos beszéd, vagy a nagykapu hirtelen csapódása - a múlandóság és a maradandóság megjelenítői a szememben. A maradandóságé azért, mivel számos esztendőn át mindennapi környezetem állandó s változatlan elemei voltak, s egy gyerek számára egyetlen év is igen hosszú: kevés híján az örökkévalóság. A múlandóságot pedig a sorsuk példázza: időközben a nyomuk is eltűnt azóta.

Hogyan s minek a kapcsán jutott mindez az eszembe? Valószínűleg az lappanghat a dolog hátterében, hogy amióta Tiszakécskén, annak is ókécskei

92