Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Grendel Lajos: „Utazás a semmi felé”

volt, ebben a pillanatban legalábbis, és ezt erős túlzásnak tartotta, mert ő meg nem volt fiatal, és ez furcsamód sértette őt. És határozottan elindult a kijárat felé, a többiek egy pillanatra haboztak, de aztán fölvették az ő tempóját. A Pláza sötétbe borult, vagyis hát égtek még a lámpák, de Attila hátat fordított nekik, és a friss éjszaka fogadta őt, a nyakkendős, elegáns úriember, mert az éjszaka ilyen volt, nyalka, friss fiatalember, sötét ruhában és sötét nyakkendőben. Bezzeg a téli éjszaka egészen más volt. Jéghideg volt, és farkasok voltak a sötétben, és az embert kilelte a halál. De nem értették meg, gondolta Attila, és még sok mindent nem értenek, és soha nem is értik meg, most is csak az ő eszébe jutott... „Valaha fiatalok voltunk, de csak a Zoli maradt örökre fiatal."

Valaha fiatalok voltak, még nem voltak Plázák, még a három-négy emeletes házak között jobb volt a levegő, tisztább volt az ég, lassabban jártak és kedvesebbek voltak az emberek, megkérdezték, hogy hogyan szilvesztereztél, vagy hogy milyen a kofánál a petrezselyem, vagy hogy nyári hőségben nem romlott-e meg a disznóhús, és az emberek kedvesen válaszoltak, hogy jó, kitűnő, jó, mint az esti mise vagy megzápult, rossz, mint a jégverés. Az emberek összevissza beszéltek már akkoriban is, de egy picivel nyájasabbak voltak, nem sokat törődtek a halállal, élték a mindennapjaikat úgy, hogy észre sem vették, hogy múlik az idő. A kommunizmus pedig őrt állt felettük, mint a kondás a disznók közt. Aztán jött a rendszerváltás, még Attila nem töltötte be a negyvenet, épp a férfikor delébe araszolt, és hirtelen megváltozott körülötte a világ. Pedig jó és megbízható ember volt, illetve az is maradt, de a világ megváltozott körülötte, mondhatni, levette az álarcát, semmi több nem történt, az égvilágon semmi több. De ez éppen elég. És elkezdtek épülni a Plázák, ami abszolúte rendben van. Egy Pláza, két Pláza, és aztán sorba a többiek. És ez is rendben van. Még Krisztina javában élt (még nem tudott róla, hogy neki egy alabástromillatú, fekete, de hófehér bőrű Juditja van), szóval az első látogatása a Plázában csalódás volt. Mert akkor már a sokadik Pláza épült, ráadásul a belváros szélén, csak át kellett mennie az utca túloldalára. Eltévedt, idegen volt, szinte menekült tőle, az utcán nagyot lélegzett, első alkalommal érezte, hogy túllépett rajta az idő, hogy előbb-utóbb meg fog halni. És Krisztina életében be nem tette a lábát a Plázába, csirkecombot vagy friss zöldséget a sokkal kedélyesebb Körnernél vagy Zelenáknál vásárolt, és öltönyt sem a Plázába ment venni, hanem a szocialista ipar hanyatló fellegvárába, a Dunajba. És tökéletesen elégedett volt. Krisztina halála azonban megváltoztatta a világot, méghozzá gyökeresen. Mire kiegyenesedett, mire talpra tudott állni, vagy fél év telt el. Villanykörtét vett a Plázában, mert az elektronikai üzletet, mely szintén kőhajításnyira volt, ismeretlen okokból bezárták egy hétre, szóval a Pláza volt a legközelebb, és volt fehér üveg meg vörös üveg meg átlátszó üveg meg üvegte- len villanykörtéjük, szóval bement az áruházba, és nagyot fordult vele a világ. Egyszeriben kiderült, hogy a városban van még egy város, és sokkal intelligensebb emberek járkálnak föl és alá, az üzletek nincsenek tele, válogathat az ember akár egy órát is, mert itt valóban megállt az idő, jobban mondva nem törődnek az idővel, csak amikor becsukják a boltot. Nos, azonnal megnyerte a tetszését. Úgy bámult bele a nagy csarnokokba, mintha egy másik világban lett volna, egy csodavilágban, mely öröktől fogva van, csak egy kapun kell befordulni, és a szür67