Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Grendel Lajos: „Utazás a semmi felé”

ke város csakugyan átváltozik mesés birodalommá, ahol villanykörtétől kezdve hétszínű amerikai blúzig vagy zöld-kék-piros-fekete machesterig minden, de minden kapható. És ez nem New Yorkban, hanem húsz méterre van a lakásától. Éjjel is ezen gondolkodott, mert nem tudott aludni, mert özvegy volt, és kitaszítottnak érezte magát, mint egy leprás. És másnap újra elment, és gyönyörködött a választékban, mert összevissza volt néhány eurója (pardon, még koronában fizettünk), és távol volt a fizetés. És lassan mindennap eljárt, eleinte biztatták, hogy vegyen ezt meg vegyen azt. Utóbb már sóhernak nézték, kapzsinak, mert van pénze dögivei, de ő inkább megtartja magának. Holott nem volt pénze, gyakran csak villamosjegyre meg cigarettára.

És ekkor jött Tomi, vagyis Tamás, pedig ritkán találkoztak, és még ennél is különösebben Zoli, aki harminc éve halott volt, és évtizedek óta nem jutott az eszébe, csak ha valamilyen haverja költözött át a túlvilágra. Akkor igen. De csak egy futó találkozás volt a rég halott barátjával, és nem is nagyon kellemes. „Hívogat a túlvilágra, de én még nem akarok menni. Pedig egy idő óta remeg a kezem, gyakran fáj a nyakszirtem, és néha úgy elanyátlanodom, hogy nem is tudom, mely városrészben, vagy mely utcában tartózkodom." Egyszer úgy reszketett a keze és a lába, hogy inkább lemondott arról, hogy valami kis ebédet készítsen, kiment a balkonra, és éhgyomorra napozott, mígnem késő délután elmúlt a remegés, de pechjére az éhezés is. Most fordult elő először, hogy itt-ott nem engedelmeskedtek az akaratának a végtagjai. De ez, hála istennek, csak múló rosszullét volt, erőtlen lázadása a megzabolázható kezeknek, lábaknak, gyomornak és hasnak. Nem minden működik úgy, mint hajdanában, de erős akarattal túl lehet tenni az anarchián. Nos, belépett a Plázába, és megjelent előtte Tomi, majd egyre inkább Zoli, és most még a Boronkay is, bár őt kevésbé sajnálta, mint Zolit, sőt egy időben kifejezetten ellenszenves volt a számára, mert részeg volt, mint egy részeg haramia, és állandóan cikizte őt. A Plázába járt, hogy találkozzék velük, legalábbis a kísértetükkel? Attila elhessegette még a gondolatát is ennek. Nem! Hiszen Tomi él! Meg kellene látogatnia egyszer.- Hová megyünk? - kérdezte, mert a város végében jártak, már a Dunaszerdahely felé vezető úton, de még Pozsonyban.- Nyugi - mondta egy hang a kocsi elejéről. - Mindjárt itt vagyunk.- Almos vagyok - szögezte le Attila, olyan hangon, mintha még úr lett volna.

De nem volt már úr, nem álmodott, ellenben egy hókuszpókusszal visszakanyarodtak a város felé, de nem mentek a gödrös és kátyús úton ötszáz métert sem. Itt lakott Zoli! Elmentek a ház előtt, de nem volt kivilágítva az út, és az ablakokban sem égett a villany. Attila dermedten ült a kocsi hátsó ülésén, évtizedek óta nem járt erre. Tulajdonképpen a Zoli halála óta, márpedig rengeteg idő telt el azóta. Meg sem mukkant. Nyilván az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy mi játszódott le benne egy tized másodperc alatt. A ház mint ház! A ház megmaradt, ugyanolyan sárgára volt kifestve, mint azelőtt, csakhogy mások lakják, idegenek, akik némán összenéznek... Valami Zoli? Hát nem ismerjük, kérem. Régen volt, még gyerekek voltunk, és nem is itt laktunk. Vagy még gorombábban? Nem ismerjük, hagyjon minket békén. Attilával az autó egy emeletes ház udvarába

68