Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Grendel Lajos: „Utazás a semmi felé”
és olyankor mindig fölemlegetik a hosszú, és csak a halállal végződő barátságuk történetét, holott már nincs barátság, a barátság elszakadt, mint a cérna öt éve, vagy még régebben, lehet, hogy tíz éve, vagy mit tudja ő... De ezt nem emlegetik. Hogy pofára esne a Tamás, hogy rendszeres látogatója a Plázának, mert oly közel van, egy perc vagy kettő. Átmegy a gyorsforgalmi út túlsó felére, és már ott is van. Igen sok fiatal jár a Plázába, egy egészen új generáció, szinte ott nőnek fel. Az iskola végeztével, hipp-hopp, gyerünk a Plázába, próba szerencse, minden ezredik vagy kétezredik markát üti a pénz, mely gépi pénz, de a pénznek nincs szaga, ezt már korán megtanulták. Az öregemberek ritkábbak. A „lődörgők". Még most is fölmegy a vérnyomása a harmincéves hapsitói. Hogy lődörgők! Még legalább azt nem mondta, hogy csavargók, bár azt is mondhatta volna. Hiszen, tulajdonképpen igaza is volt. „Már régen meghaltam. Csak úgy lődörgők a világban, mert a testem ideiglenesen itt maradt. De nem soká, barátaim, már nem soká." Persze a Zoli más volt. Zoli különleges volt, de ezt csak jó sokára vette észre, Tamás és Zoli egy kaptafára ment, legalábbis eleinte, amikor megismerkedtek, és még egy fél évig, vagy, no, teszem azt, egy évig. Míg az ismeretségből nem lesz barátság. Mert a barátság nagy öröm és nagy tragédia, de ezt még nem tudta Attila. Zolit kiirtotta az emlékezetéből, mert nem akart gondolni rá, holott mindegyiknél jobban szerette. És most is szereti. Még mindig a legjobban. És mostanában előjött Tamással, Boronkayval együtt, mintha a szélvihar sodorta volna őket ide, az északi szél esőstül, havastul meg egy nagy kőförgeteggel. Mert az Isten nem nyugszik! A harmincéves férfinak a merev arcizma jó sokára pihent meg, csak amikor Attila már az ő felügyelete alá tartozott.- Megijedtünk - mondta. - Azt hittük, hogy egy őrülttel van dolgunk. De maga nem őrült?! - tette hozzá, de az idegességtől mégis megremegett a hangja. - Hát hová akar menni, ha nem haza?- Mindegy - mondta Attila. - És miféle klinika az?- Egy hétig ingyen aludhat ott. Aztán ha tovább marad, nos, azt már fizetni kell.- Magán- vagy állami klinika?- Tudja mit? Ez egy hétig ne érdekelje magát. A felügyelő vagy az intéző, vagy kicsoda, mert nem volt rendőrkapitány, az hétszentség, túl intelligens volt a hangja, vagy ha túl intelligens, akkor a rendőrök szociológiát tanulnak, vagy más efféle butaságot... Nos, orvos volt! Vagy pszichiáter? Bársonyos hangja volt, mint a Bács Ferencnek vagy a Dómján Editnek, és ez a bársonyos hang „kiütötte" őt, ami azt jelenti, hogy megadta magát neki, holott senki sem kényszerítette rá. A másik két figura viszont ellenszenves volt, az egyik torokhangon gargarizált, mint egy arab emir, a másik selypített, piszkos volt a cipője, türelmetlenül harapdálta az alsó ajkát, és vörös volt a szeme a kialvatlanságtól. „No, hová megyünk" - kérdezte a Dómján Edit és a Bács Ferenc kereszteződése, inkább kíváncsiságból, de hát megmondta, hogy hová, de úgy látszik az a fajta pasas volt, akinek kétszer kellett mondani valamit, hogy egyszer megértse. „Megyünk hát a klinikára" - és Attila türelmetlenül intett, mintha máris késésben lennének. Zoli fiatal volt. De nem is ért rá megöregedni. Viszont Tamás is fiatal 66
