Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 7-8. szám - Vári Attila: Szomorú hold

Katherinét, s nem Mii Nemét, hanem azt a féltve őrzött fényképet, amelyet már nem lehetett miszlikre tépett darabjaiból újra összerakni, s amelyről csak ő és nagyapád tudta, hogy nem egy fényt kapott fotópapír szeszélyes foltját őrzi, hanem fekete-fehér közelkép a szép Müllemé ágyékáról. Arra az éjszakára gyak­ran gondolhatott Frieder. Sokévi lappangása után azt az értelmezhetetlen rózsabimbós képet akkor látta viszont, amikor kitépte Frabábi kezéből, hogy aztán őrületében összegyűrje, fogaival marcangolva megegye vágyai tárgyát a megszégyenüléstől való rettegés miatt. Megsemmisítette, de nem tudta elfelejteni. A periszkóppal sokszor fordult a Müller-ház felé, varázslatot akart, hogy megjelenjen sárga gumiköpenyében Adelheid. Napközben, ha nem az olvasókörből Frabábi által megmentett német köny­veket bújta, akkor a valós évszaktól független összetételű ebédjét a találomra kiszemelt házaknál tett látogatásán fogyasztotta el képzeletben. Télen, mert éppen az jutott eszébe a hó súlya alatt meg-megroppanó tető alatt, Gertrud Eberlein tanító néni felkockázott rumos dinnyéjét ette, akinek segítettek nagyapáddal, hogy az örökkön világgá menni akaró, hattyúméretű holmogori gúnár szárnyáról levághassa az evezőtollakat, s ezért kapták a kútba leeresztett, fogvásítóan hideg cserhéjúból készült ínyencséget, a felkockázott gyümölcsöt, amit rumeszenciával locsolt meg az asszony. Nagyapád azt mesélte, hogy egy alkalommal a már megcsonkított szárnyú libákat ők rakták át a kerítésen túlra, a várárok gyepére, mintha kiszöktek volna, hogy megszerezzék a jutalomfalatokat, s eszükbe sem jutott, hogy októberben már nincs, s így nem is kaphatnak rumos sárgadinnyét. Nagyon kedvesen fogadta őket az öregasszony azon az őszi libamentő délutá­non.- Sütőtökből kevert valami olyasmit, ami hasonlított a gesztenyepürére. Nagydarab diók és darált mogyoró volt benne, s amikor megettük, Eberlein néni elővette a gót betűs bibliáját - mesélte nagyapád.- Most pedig, fiaim, olvassatok fel nekem a Jelenések könyvéből. Nagyapád azt mesélte, hogy nem véletlenül az a másik neve János jelenései­nek, hogy az Apokalipszis, mert Gertrud néni sötétedésig olvastatott velük, de nem is volt igazi felolvasás, mert legalább százszor kérte, hogy ismételjék el neki azt a mondatot, hogy „Én vagyok az alfa és az ómega (a kezdet és a vég)" - mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható". Az öregasszony mély torokhangon, mintha visszhangjuk lett volna, minden egyes alkalommal a fiúkkal mondta a szöveget, s a végén már rettegtek, s nem is értették a szöveget, hogy mit is olvasnak, mi az, amit gépiesen ismételtet velük, ájtatos arccal, a tanító néni.- Nekem tényleg maga volt az a nap az apokalipszis. Mert a sötétedő, szárí­tott gyógynövények illatától terhes szobában úgy láttam, hogy valaki fejjel lefelé jár a plafonon. Nagydarab faragott, sötét színűre pácolt bútorok voltak abban a szobában. A tálalószekrény olyan csúcsíves volt, mint a templomban a szárnyas oltárkép kerete, s valami kinti derengés miatt az ágy fölé akasztott gipszöntvény 26

Next

/
Thumbnails
Contents