Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 7-8. szám - Vári Attila: Szomorú hold
Katherinét, s nem Mii Nemét, hanem azt a féltve őrzött fényképet, amelyet már nem lehetett miszlikre tépett darabjaiból újra összerakni, s amelyről csak ő és nagyapád tudta, hogy nem egy fényt kapott fotópapír szeszélyes foltját őrzi, hanem fekete-fehér közelkép a szép Müllemé ágyékáról. Arra az éjszakára gyakran gondolhatott Frieder. Sokévi lappangása után azt az értelmezhetetlen rózsabimbós képet akkor látta viszont, amikor kitépte Frabábi kezéből, hogy aztán őrületében összegyűrje, fogaival marcangolva megegye vágyai tárgyát a megszégyenüléstől való rettegés miatt. Megsemmisítette, de nem tudta elfelejteni. A periszkóppal sokszor fordult a Müller-ház felé, varázslatot akart, hogy megjelenjen sárga gumiköpenyében Adelheid. Napközben, ha nem az olvasókörből Frabábi által megmentett német könyveket bújta, akkor a valós évszaktól független összetételű ebédjét a találomra kiszemelt házaknál tett látogatásán fogyasztotta el képzeletben. Télen, mert éppen az jutott eszébe a hó súlya alatt meg-megroppanó tető alatt, Gertrud Eberlein tanító néni felkockázott rumos dinnyéjét ette, akinek segítettek nagyapáddal, hogy az örökkön világgá menni akaró, hattyúméretű holmogori gúnár szárnyáról levághassa az evezőtollakat, s ezért kapták a kútba leeresztett, fogvásítóan hideg cserhéjúból készült ínyencséget, a felkockázott gyümölcsöt, amit rumeszenciával locsolt meg az asszony. Nagyapád azt mesélte, hogy egy alkalommal a már megcsonkított szárnyú libákat ők rakták át a kerítésen túlra, a várárok gyepére, mintha kiszöktek volna, hogy megszerezzék a jutalomfalatokat, s eszükbe sem jutott, hogy októberben már nincs, s így nem is kaphatnak rumos sárgadinnyét. Nagyon kedvesen fogadta őket az öregasszony azon az őszi libamentő délutánon.- Sütőtökből kevert valami olyasmit, ami hasonlított a gesztenyepürére. Nagydarab diók és darált mogyoró volt benne, s amikor megettük, Eberlein néni elővette a gót betűs bibliáját - mesélte nagyapád.- Most pedig, fiaim, olvassatok fel nekem a Jelenések könyvéből. Nagyapád azt mesélte, hogy nem véletlenül az a másik neve János jelenéseinek, hogy az Apokalipszis, mert Gertrud néni sötétedésig olvastatott velük, de nem is volt igazi felolvasás, mert legalább százszor kérte, hogy ismételjék el neki azt a mondatot, hogy „Én vagyok az alfa és az ómega (a kezdet és a vég)" - mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható". Az öregasszony mély torokhangon, mintha visszhangjuk lett volna, minden egyes alkalommal a fiúkkal mondta a szöveget, s a végén már rettegtek, s nem is értették a szöveget, hogy mit is olvasnak, mi az, amit gépiesen ismételtet velük, ájtatos arccal, a tanító néni.- Nekem tényleg maga volt az a nap az apokalipszis. Mert a sötétedő, szárított gyógynövények illatától terhes szobában úgy láttam, hogy valaki fejjel lefelé jár a plafonon. Nagydarab faragott, sötét színűre pácolt bútorok voltak abban a szobában. A tálalószekrény olyan csúcsíves volt, mint a templomban a szárnyas oltárkép kerete, s valami kinti derengés miatt az ágy fölé akasztott gipszöntvény 26
