Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 1. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT SCHÉNER MIHÁLY - Dobos Marianne: Interjúk Schéner Mihállyal : Mennyből az angyal a földön és az égben
Dobos Marianne Interjúk Schéner Mihállyal Mennyből az angyal a földön és az égben Schéner Mihály karácsonyai- A művész életében minden megélt pillanat tapasztalattá válik, amely alkotómódját utóbb alakíthatja. És fordítva, a pillanatok elbeszélése olyan szűrőn vezet keresztül, amely sajátos látomássá alakítja ezeket a valóban megélt pillanatokat. A karácsony, a keresztény világ egyik legnagyobb ünnepe, és a művész, Schéner Mihály életének talán legfenyegetettebb pillanatai fonódnak össze az emlékező látomásában. Halljunk csodát!- Miként jutottam 1944-ben karácsony ünnepéhez? Katona voltam, és hosszú utat kellett megtennem, hogy megünnepelhessem.- Akkor talán, ha az út elején kezdhetnénk... Úgy tudom, ekkor nemcsak katona, de már főiskolás is voltál.- Valóban, 1942-ben vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára. Mesterem Rudnay Gyula volt, az ő osztályában dolgoztam én is az Epreskertben. Két képpel már a főiskolai kiállításon is szerepeltem. Az egyik önarcképem volt, a másiknak Virágzó akácfák volt a címe. Mesteremben főként azt tiszteltem és csodáltam, sőt igyekszem még ma is követni, hogy Európa legnagyobbjainak hatását és eredményeit igyekezett sajátosan magyarul is megvalósítani, ragyogó magyar művészetet úgy megalkotni, hogy az tündököljön a világ festészetében is, kiemelkedőnek számítson a nemzetközi mezőnyben. Rudnay Tintoretto és Tiepolo reneszánsz sajátosságait ötvözte Velazquez és Goya hatásával. Boldogan éltem és tanultam, bár körülöttünk már háborús évek dúltak. Mindennek vége szakadt, amikor 1944-ben behívtak katonának. Ekkor kezdtem félni. A rémségek hosszú idejét kellett átélnem ettől fogva. November 24-én megszöktem a katonaságtól, Sárszentmihály nevezetű kisközségből, egy nagyon ködös éjszakán, amidőn annyira elterjengett a homály fölöttem mindenütt, hogy szinte nem is láttam semmit. Tejfehérségbe burkolva indultam el, és igazában véve semmi támpontom nem volt, csak a talpam alatt éreztem az utat. Az Atyaúristen nevében indultam el ebben a ködben az életre vagy a halálra. És ezt a történetet most azért mondom el neked, mert az Atyaúristen, mint egy jóságos atya, indított el ezen az úton, amely azután jó érzékkel vezetett tovább engem. Körülbelül 10 kilométeres utat kellett megtennem, amit térképről már előzetesen kinéztem. Tervemet - a szökést - napok óta dédelgettem magamban. De az utolsó pillanatig nem tudtam, mikor szánom el magamat, hogy elinduljak. Talán éppen ez volt a jó, így hát senki sem tudhatta, hogy mikor indulok, még én magam sem. Újból és újból azt kell mondanom - és ez már egy élet tanulsága is lehet -, 70
