Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT SCHÉNER MIHÁLY - Dobos Marianne: Interjúk Schéner Mihállyal : Mennyből az angyal a földön és az égben

jobb, ha az ember nem tudja előre, hogy a kétarcú idő mit dajkál magában, a halált-e vagy pedig az életet.

Amikor végre elértem Polgárdiban az állomást, vonatra szálltam. Ahogy megérkeztem a Déli pályaudvarra, két csapat csendőr mint katonát mindjárt igazoltatott. Erre persze már számítottam. Jó előre előkészítettem magamnak a szükséges igazolványokat. Irodán dolgoztam ugyanis, ott szereztem meg a kellő papírokat. Miután elfogadták a menetlevelemet és kiszabadultam a csapat csendőr karmaiból, gyorsan elindultam leendő szállásom felé, a Bajza utcai Epreskertbe, ahol igazában véve mint képzőművészeti főiskolás tanultam már eddig is, és nagyon kedves két évet töltöttem el ebben a művészkertben. Nem ismeretlen helyre kerültem, és azt is tudtam, hogy már vannak ott menedéket kereső kollégák, akik megtalálták a maguk biztonságát a romok között. Ahogy teltek a napok, félelmem egyre növekedett, bárha nem történt semmi aggodalomra okot adó esemény. Ugyanakkor a napok múltával viszont kezdtek tompulni is a félelmeim. Annyira féltem, hogy mindenképpen a föld alatt akartam valami odút csinálni magamnak, két másik társammal el is kezdtünk a híres epreskerti Kálvária fala alatt ásni, hogy valami alagutat ássunk magunknak. De hát annyira lelketlen volt ez a munka, és annyira kilátástalan és reménytelen, hogy belefáradtunk. Napok múlva aztán ebbe is belefásultunk. Szerencsére nem történt semmi.- Kik voltak a társaid?- Az egyik társam Kabók Mátyás volt, akivel aztán később együtt is laktam, különben egy osztályba jártam vele. És volt még egy szobrász is, akit az Epreskertben ismertem meg. Ahogy megérkeztem, már voltak mások is ott. Egész furcsa volt nekem, hogy a háború miként sepri, miként boronálja össze az embereket szinte teljesen ismeretlenül, és milyen koegzisztencia alakul ki ismeretlen emberek között a fenyegetés idején, és ez az együttélés szinte önmagától elképzelhetetlenné válik azután, amint megszűnnek a fenyegető állapotok.

Talán a legnagyobb nehézségünk az, hogy lakásunk komfort nélküli, mert hiszen eredetileg egy iskolaépület szobrászműterme volt. Annak idején a Kandó-osztály volt az első pavilonban, ahogy jövünk a Bajza utcában, ezt bombatalálat érte, és egy hatalmas ásító légakna vicsorgott a hideg novemberi napban az arra jövő emberek szemébe. Itt bújtunk meg, az épület kicsit épségben maradt részében. Nyakunkon a tél, fűtésről kellett gondoskodni. Találtunk kályhát is, és a romok között mindenféle összetört gerendát, bakokat, amin a művészek ültek valaha, és a tábláikat oda állították, meg egyéb fából készült taneszközöket, kockákat, mértani idomokat - ezek mind nagyon jó szolgálatot tettek, fűtöttünk velük, így nem fagytunk meg. A másik létfontosságú probléma - sorrendet, tudod, nem lehet állítani - az élelem megszerzése lett. Egy ideig az osztályunkban a fiókokban talált száraz kenyérmaradványt, ételhulladékot fogyasztottuk, majd miután ez elfogyott, muszáj volt kimerészkednünk az utcára. Beosztottuk, hogy ki menjen élelemszerzésre. Civil ruhában voltunk. Amikor megérkeztem, még katonaruha volt rajtam, de mindjárt átöltözködtem. Mert a civil ruhát mindig magamnál tartottam.- És azt hol szerezted?- Még otthonról hoztam, és talán ennek köszönhettem később a menekülésemet. A civil ruhában szakállasán, torzonborzan, derekunkat ruhaszárító kötéllel átkötve mentünk élelmet szerezni. Közben találtunk néha egy-egy raktárt, ezeket már előttünk feltörték, de még maradt bennük némi élelem, netán egy aknától elpusztult ló maradványaiból vágtunk magunknak jó darabokat. Már december volt, a hóban megfagyva konzerválódtak az elpusztult állatok. De hát igazában véve annyira le voltunk gyengülve, ha valaki megkarcolta a testét, mondjuk a lábát, akkor ott mindjárt kiserkent a vére a

71