Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - „ami a székely nyomorúságot illeti”: Markó Bélával beszélget Kőrössi P. József

- Erre szükséged is volt, kifelé is meg a magad számára is.- Igen, igen. Időről időre leültünk, megbeszéltük a dolgokat. Nem volt könnyű ember. A műveiről vitázhatunk, de hogy rendkívül hajlékonyán és szépen kezelte a magyar nyelvet, arról nem hiszem, hogy lehetnek vitáink.

Miért hozom szóba itt? Megjelent a kilencvenes évek vége felé egy esszé- és kritikagyűjteményem, Az erdélyi macska. Elvittem neki, dedikálva. Ránézett a címére, és meghökkent. Azt mondta: Te, nem furcsa ez a cím egy RMDSZ-elnöktől? Mondtam, hogy nem, szerintem rendben van, és ezen át is siklottunk. De ha ő, egy kiváló nyelvérzékű író, erre rákérdez, akkor sejthető, hogy van valami gond. Itt van egyszerre a magát szoborszerűen prezentáló politikus, aki a magánéletéből annyit enged látni, amennyit szükségesnek tart, akit rendkívül zavar az, ha a magánéletébe be akarnak lesni, és a költő, aki a magánéletét teszi nyilvánossá. Persze, megbeszélhetjük azt is, hogy a költői én milyen mértékben azonos a valóságos énnel.

Azzal, hogy politizáltam, lehet, hogy sikerült némi jót is tennem a verseimnek, de abban biztos vagyok, hogy sok rosszat tettem a költői mivoltomnak. Egy idő után az emberek nem kíváncsiak arra, hogy egy politikus belül milyen. Nem kíváncsiak a magánéletére. Ha mégis, az csak felszínes érdeklődés. Senki sem kíváncsi arra, mit gondol szerelemről, gyűlöletről, arra sem, hogy egy politikus hogyan érez, elmerül-e az élet, a halál, a lét, a nemlét, Isten és világ, hit és hitetlenség kérdéseiben.- Ezt kénytelen vagyok cáfolni. Ha így lenne, nem ülnék itt.- A közvélekedés mégis valami ilyesmit sugall. Ebben mi az igazság? Megpróbálja a modern esztétika lebontani ezt az egybeesést, tagadni, hogy élet és mű egybetartozik. De nem sikerül neki.- Székely János-esszédben ezt megfogalmazod. Portrét akarsz írni róla, mégis „csak" a verseiről gondolkodsz, és a versekhez a személyiségén keresztül közelítesz. Az irodalomtörténészi felfogásnak az a kudarca, amikor azt mondja, hogy el kell felejteni a szerző életét, kizárólag a műből kell kifejteni azt, ami benne van. Pedig az élet egy-egy motívuma, egy-egy eseménye nélkül nem tudjuk felfejteni, nem közelíthetjük meg a mű lényegét.- Nem biztos, hogy segít a műértésben, a szöveggel való azonosulásban, ha a szerzőt ismerem. Félrevihet, mindenképpen módosít. Mégis: sem Radnóti, sem Petőfi verseit nem tudom úgy olvasni, hogy el tudjak vonatkoztatni a tragédiájuktól. Megjegyzem, ez a mi közös tragédiánk is, mert mi engedtük meghalni ezeket a költőket. Petőfit is. Radnóti más módon, másképpen bűnünk, de bűnünk, és nem beszélünk erről eleget. Nem beszélünk arról, hogy miközben úgy tekintünk rá, mint egy nagy költőre, és már az életében is az volt, mégsem akadályozta meg a magyar társadalom a tragédiát. De ez annál súlyosabb téma, hogy egy-két mondatban elintézzük. Visszatérve az eredeti kérdéshez, igen, a költői ént és a valóságos ént nem tudjuk szétválasztani. Ezzel kínlódik a modern esztétika. Akkor már jobb elfogadni azt a régi magyartanári közhelyet, hogy egy vers három részből áll: a címből, a szövegből és a szerzőből.- Hol az olvasó?- Bevehetjük az olvasót is negyediknek.

Nem vagyok egyszerű versolvasó, mert én magam is írok, szerkesztő is voltam, mindenképpen érintett vagyok. Igaz, az irodalmi életből hosszú időre kimaradtam, kapcsolataim sokakkal megszakadtak, most kerültem újra kapcsolatba régi íróbarátokkal.

79