Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 6. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT WEÖRES SÁNDOR - „ami a székely nyomorúságot illeti”: Markó Bélával beszélget Kőrössi P. József
- Még az én gyerekkoromban is kemény, racionális, bizonyos értelemben hideg világ volt ez. Nem az időjárásra gondolok persze, az sem volt valami meleg. Gyerekkoromban a legközelebbi családi kapcsolatok is visszafogottak voltak ahhoz képest, amit Erdély más vidékén, vagy Magyarországon tapasztalunk. Nálunk a simogatás, a csók, az ölelés szülő és gyerek között kivételes volt. Ha hosszú időre elutaztál, akkor persze, elbúcsúztak, megöleltek, megcsókoltak a szülők, de ha kell, ha nem, nem simogatták a fejed, nem igen érintettek meg, ilyen nem volt. Az emberi viszonyokra is a hűvösség volt a jellemző. Amikor eljutottam Kolozsvárra, Váradra, sőt, amikor eljutottam Magyarországra, amit ebben a vonatkozásban tapasztaltam, egzaltált világnak tűnt. Én nem vallomásos világban nőttem fel. A verseimben is meg kellett tanulnom vallomásosnak lenni. Súlya volt a simogatásnak, értéke volt az érintésnek. A „ha kell, ha nem" dicsérek, a „ha kell, ha nem" lelkesedem, nálunk nem volt szokás. Rideg világ volt, egy máshonnan jött ember számára. Ennek nem mond ellent az, hogy Tamási Áron művészetében tökéletesen valós az itt élő emberekre jellemző humor. A humor valós volt. A humor nem tündérkedés, hanem életforma, létforma az én környezetemben, a gyerekkoromban is. Gyerekkoromban sokkal jobb volt a humorom, mint ma, mert jó ideje nem gyakorolom. A mindennapi kommunikációnak szerves része volt. Ha szellemesen fogalmaztál meg egy kritikát, akkor a legélesebb kritikát is megfogalmazhattad. Elmondhattad a cimborádnak, a gyerekkori pajtásodnak, ha igazán csattanósan mondtad. Verekedés akkor lett belőle, ha ő nem tudott replikázni. Ha replikázni tudott, és ugyanolyan szellemesen visszavágott, azt jelentette, hogy a számlát rendeztük. Ha nem volt azon a szinten vagy begörcsölt, akkor verekedés lett belőle. Folyamatosan ugrattuk egymást, a humor a mindennapi kapcsolattartás kötelező velejárója volt. Ha szellemesen tudod a kritikádat megfogalmazni, akkor kötelező elfogadni. Nem a bohóckodásról beszélek, az valami más, ahhoz mi nem értettünk. Tamási humora nem különleges, pláne nem mesterkélt. Tamási nagy tehetséggel tudta reprodukálni a valóságos székely humort. Elsőosztályos koromtól a zsebemben volt a halas bicska. Nem volt olyan osztálytársam, akinek ne lett volna a zsebében valamilyen bicska, többnyire a hal formájú nyele után elnevezett halas bicska. Tilthatták, elvehettek, de inkább nem is nagyon foglalkoztak vele. Vásároltam vagy elcseréltem valakivel, szülőktől nem kaptunk ilyesmit. Lehetett használni, gyerekek nem szurkálták egymást, de lehetett vele faragni, vágni, hasítani, fúrni. Minden fiúcskának volt. A székely verekedésről az a véleményem, hogy azok nem ősi párbajok, hanem úgy szoktak történni, mint bárhol másutt: két legény összeverekszik, lányért, egyébért. A bicska akkor került elő, amikor a verekedők közül az egyik bajban volt. Legyűrték a földre, rémületében, ijedtében előkerült a bicska a zsebéből. Mindig a bicska volt ott, nem a kés. A késelések más vidéken jellemzőek, itt a bicskázások. Sokszor úgy beszélünk a hagyományról, mintha annak csak pozitív konnotációi lennének a Székelyföldön. Pedig voltak és vannak rossz hagyományok is. A vendetta szörnyű hagyományát én még láttam. A családi háborúskodás, ahol egy kocsmai verekedésben az egyik családnak a fiát leszúrták, úgy ment tovább, hogy addig nem nyugodtak, amíg elégtételt nem vettek a másik családon. Kézdivásárhely környéke nagyon hagyományos vidék, sok a katolikus falu, de nem a valláshoz van ennek köze. Kézdiszentlélek, Kézdikővár, Torja, ezeken a részeken a vendettára szörnyű példák voltak, szinte napjainkig. A környezet döbbenettel fogadta az ilyesmit, de attól tartok, ugyanakkor el is várták egymástól. Visszatérve Tamásira, Nyírőre. Nem kedvenc témám, de fontos témám. Úgy gondolom, hogy ma már nincs Tamási-kultusz, sajnos. Nem mintha Erdélyben csak egyetlenegy írónak kellene, hogy kultusza legyen. Tamásinak volt kultusza, gyerekkorunkban, közép- iskolás korunkban. Az Ábelt nagy élvezettel olvastuk, meg a novellákat. Nyírőnek nem volt soha kultusza, nem is lesz. Akkor sem lett volna, ha nem próbálják kétbalkezesen 69
