Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Schiller Erzsébet: „El kellene határozni, fehérek legyenek-e vagy vörösök”: Markovits Rodion: Aranyvonat

Kisinyovban. Az ideológiai zűrzavar legszórakoztatóbb példája a Babonák Ellen Harcoló Bizottság, amely ellenőrzi a szenteket, hogy valóban azok-e. A kazanyi szűz tényleg könnyezett, saját szemükkel győződtek meg róla a bizottság tagjai, de egy másik szentről kiderült, hogy fabábu, és német márkájú cipő van a lábán. A bizottság kiadta „az írást, melyben a köztársaság is meghajtja a lobogóját a kazanyi Szent Szűz előtt... Az emberek látták, hogy csak az igazságot akarjuk, csak azokat a szenteket nem tűrjük, akik a népet félrevezetik."

Kazanyban a főhős avantgárd művészettel és tulajdonképpen művészetelméleti kérdésekkel is találkozik. Egy művészettörténész elmagyarázza egy kiállításon, hogy az új művészet gondolkodásra serkent, felvázolja, mi is lenne az avantgárd lényege, miféle új befogadásra késztet. De felhívja a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy a kollektív művészetnek nem kispolgári agyakból, tehát nem a tanult, képzett rétegekből - amelynek tagja maga a művészettörténész is -, hanem a kollektív társadalomból kell majd kisarjadnia. Az elkötelezett szovjet értelmiségi skizofrén állapotának rendkívül szemléletes metaforája ez.

A regény egyik legjellegzetesebb vonása, hogy a narráció többnyire jelen időben tudja tartani magát. Nem retrospektív az elbeszélés, nincsenek letisztult értékrendek és értékelések, bizonytalanság van mindenütt. Ettől érezzük hitelesnek, ebben van az irodalmi ereje, ez tartja izgalomban az olvasót, és lehet, hogy ez keseríti el a történészt, hiszen átfogó képet nem tud adni a polgárháborúról. Néhány kicsit történelemkönyv-ízű kitérőtől eltekintve, Markovits azt ábrázolja csak, amit lát - ebben jó mesélőtechnikát követ: sok helyen forog a hőse, és sok hír is érkezik hozzá, amikor újból és újból összetalálkozik magyarokkal; hol mint komisszárt, hol mint megbízható értelmiségit informálják. De valójában senki nem tudja, nem érti, mi történik vele, az okát pedig még kevésbé. A történészek is elégedettek lehetnek ugyanakkor azzal, ahogyan a polgárháború egyik legjellegzetesebb vonását, a véres káoszt ábrázolja Markovits. A regény ritmusát pedig a remény - kilátástalanság - reménytelenség - megpróbáltatások és újabb remény adja.

„... Szótlan lovasok ügetnek a magas hóban, csendes szánkók siklónak a néptelen sztyeppén... kár fészkelődni, apró, nyugati ügyvéd, a groteszk végzet hajtja sorsod lovacskáit..."

(Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011)

108