Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Schiller Erzsébet: „El kellene határozni, fehérek legyenek-e vagy vörösök”: Markovits Rodion: Aranyvonat
Ezután egy Pók Gedeon nevű magyar katona vezette partizáncsapatnál döbben rá, mi is veszi őt körül, mennyi véletlen és kaotikus kilátástalanság. Kik is voltak ezek a partizánok: „...szibirják legények, pesti ügyvéd, várnái nyomdász és csallóközi kötélverő, száműzetésből szabadult öreg forradalmár, ólombányából menekült elítélt... dunántúli kultúrmérnök a parancsnok, és lett menekült a katonája, meg osztrák villamoskalauz, renegát kozák és belecsöppent kínai és kiskunmajsai kisgazda és ótvaros csecsen, német litográfus és kirgiz katonaszökevény és hátszegi román erdőkerülő, baskír favágó, petrográdi orvostanhallgató és kamcsatkai halász..." Egy vörös rajtaütéskor Jákob Joszipovics vissza tud menni Krasznojarszkba - itt ünnepli 1919-20 szilveszter éjszakáját (mindkét naptár szerint). (Találkozunk olyan hadifogollyal, aki ebben a táborban lakik, ugyanazon az ágyon alszik 1914 óta.) De a polgárháború még zajlik, a fehéreket lassan kiszorítják, a jól működő tábori ipar is igyekszik átállni a szocialista gazdaságra, a tulajdonosok átadják üzemeiket, megszűnik a pénz - bár ez nem a megvalósult kommunizmus jele, hanem kivonják a forgalomból a Kolcsak-pénzt. Egy idő után a főhős a közkatonák közé kerül, de - csak hogy a környezetének legismertebb figuráját említsem - itt van Zalka Máté is. És ekkor kerül színre a címszereplő, az aranyvonat. A regény mesebeli, mitikus címét egy nagyon is konkrét vonatról kapta. Ezen a vonaton szállította Kolcsak a pénzének aranyfedezetét, kilenc vagon aranyat. Kazanyból hozta, és Moszkvába akarta eljuttatni. Erre a feladatra a nemzetközi gárdát szemelték ki. Ugyanis a vörös vezetés a fehérek rajtaütéseitől és a vörösök rablásától egyaránt félti a vonatot. Ahhoz, hogy a vonat értékes rakományával célba érjen, fegyelmezett, régi tisztekre van szükség, akik egyúttal elkötelezettek is a vörösök mellett. A főhőst - és valójában a szerzőt is - beosztják a vonat kísérői közé. Ezen a vonaton szolgál Zalka Máté és Jaroslav Hasek, a világhírű cseh író, a háborúban idegenül tébláboló Svejk figurájának megteremtője is. Mindenki abban reménykedik, hogy a szolgálatáért kitüntetést kap, lehetőséget a hazatérésre vagy megfelelő körülményeket a letelepedésre. Eljutnak Omszkba. (Az ottani városvezetés szeretné, ha az aranyvonat ott is maradna: elvégre is, mondják, szibériai aranyról van szó.) Aztán elérik az utolsó szibériai állomást, Cseljabinszkot, utána nem sokkal megpillantják a nagy fehér oszlopot - ebben az irányban immár másodszor átlépik Ázsia és Európa határát. Ennek szimbolikus jelentése van: a megszokott kulturális közeg és az otthon mintha csak karnyújtásnyira lenne. A vonat Szamara felé folytatja útját, de útközben táviratot kapnak, hogy a Volga rendkívül erősen árad, ezért Kazany felé kell fordulni. Keresztülmennek Csebokszarin, Csisztopolon - csak éhség és a legkülönfélébb nyomorúságok szegélyezik útjukat, kiderül, hogy az ország európai részéhez képest Szibéria valóban egy kincseskamra. Kazanyban maradnak. A világháborúnak már régen vége, mikor néhány magyar katona útnak indul a Kaukázusba, hogy felkutassák és hazasegítsék az ott rekedt magyar hadifoglyokat. Sztavropoltól szinte faluról falura járnak, mindenütt találnak hadifoglyokat, de nem tudják bejárni az egész Kaukázust, mert mikor leesik az első hó, vissza kell fordulniuk: Kazanyon, Caricinon és Penzán keresztül vezet az útjuk. A főhős végül Moszkvába kéri magát egy betegség ürügyén, majd mikor a szovjet hatóságoknál bizonygatja, hogy vállalja a balkáni forradalom ügyét, hazaengedik Magyarországra. A térrel és a - történelmi - idővel viaskodó, a küzdelemből hol vesztesként, hol győztesként kikerülő hősök történetét követve az olvasó alapélménye az elképesztő elszigeteltség, a „mindentől távol" érzése, a reménytelenség, a lelki, szellemi, érzelmi viszonyítási pontok teljes hiánya - a fogságnak és a háborúnak ez a ritkán mutatott arca. A küzdelem helyszíne is különös szerephez jut Markovits világában. A Szibériai garnizonban érezhető még az irodalmi-kulturális ismereteken alapuló elfogult csodálat az orosz táj, emberek, kultúra iránt. Az Aranyvonatban ez jóval kisebb mértékben, de nyomokban mégis jelen van. Csak egy példa arra, hogy a rettenetes valóság napi tapasztalatai nem húzták át a korábbról származó kulturális-civilizációs élményt. A főhős Kazanyban megismerkedik egy hölggyel, aki így invitálja egy társaságba: „Imádott Turgenyevjének és kedvenc Gogoljának néhány alakjával bizonyára találkozhatik nálunk." Aztán ezeket az orosz alakokat a regény lapjain felváltják az alakuló Szovjetunió tipikus figurái. Talán kevesen látták meg ilyen korán, mint Markovits, a formálódó rendszer abszurd vonásait, amelyek a korai szovjet korszakban az ideológiai értetlenségből és túlbuzgó megfelelni vágyásból fakadnak (és amelyek jól ismerhetőek a 20-as évek legális, majd később illegálissá váló szovjet szatirikus irodalmából). Az elbeszélő ironikus hangja részben önirónia is. A főhőst egy véletlennek köszönhetően nevezik ki kommunistának. Öntudatosodását, az ijedtségtől a nagyságának „beismeréséig" megtett utat meglehetős távolságtartó kétértelműséggel festi le Markovits. Ugyanilyen ironikusan reflektál az új szovjet valóságra és az ideologikus nyelvre. „Mennyi szép emberi értéket termelt a forradalom" - írja egy helyen: egy Goldberg nevű borbély, aki történetesen Trockij sógora, ha nincs a forradalom, ma is csak borotvál 107
