Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 5. szám - A 90 ÉVES TÓTH ISTVÁN KÖSZÖNTÉSE - Schiller Erzsébet: „El kellene határozni, fehérek legyenek-e vagy vörösök”: Markovits Rodion: Aranyvonat

A regény hősei tehát az első világháborúban orosz fogságba esett magyar, osztrák, cseh katonák - és Oroszország 1918 és 1922 között. Az 1918. márciusi breszt-litovszki békekötéstől fogva a Monarchia oroszországi hadifoglyai számára elméletileg megszűnt a fogság. Mi sem egyértelműbb: a néhány régen fogságba került és Távol-Keleten letelepedett katona kivételével haza akarnak menni. Csakhogy a polgárháborús Oroszországban ez nem magától értetődő feladat, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a regény hőseit a békekötés egy Amur menti hadifogolytáborban éri. A Csendes-óceántól a Távol-Keleten, Szibérián keresztül, átlépve Ázsia és Európa határát kell eljutniuk a Kárpát-medencébe. Ha csak egy pillanatra magunk elé képzeljük olvasás közben a térképet - és ez óhatatlanul megtörténik -, akkor mindenképpen az irdatlan tér leküzdéseként is értelmezzük az Aranyvonatot. Nézzük tehát a térképet.

A Monarchia hadseregének különböző rangú tisztjei útnak indulnak az Amur menti hadifogoly- táborból, ahol korábban főként a honvágytól szenvedtek, komoly fizikai nehézségeknek nemigen voltak kitéve (a közlegény hadifoglyokkal ellentétben). Vonatuk keresztülhalad Mandzsúrián, s az ötödik napon leszállnak valahol a Bajkál-tónál. Itt vörös vezetőkkel megállapodnak, hogy mehetnek tovább. Eljutnak Irkutszkba, ahonnan nem mindenki folytathatja az útját: elviszik a magas rangú tiszteket, ők nem léphetnek be a Vörös Gárdába, és nem mehetnek haza. Aki csatlakozhat, és csatlakozik is a vörösökhöz, azt reméli, nem árt ezzel a hazájának - a tisztek körében uralkodó ideológiai zűrzavar egyre mélyül. Arról is folyik a szó, hogy a hazaérkezés lehetősége sem egyértelműen kecsegtető, hiszen a háború folytatódik, az olasz frontra is lehet kerülni. A maradék csapat továbbindul Omszk felé, majd az Ural, a Volga a következő leküzdendő helyszín. Eljutnak az első nagy európai állomásra, Szamarába - innen nem mehetnek tovább, mert a vörösök és a fehérek éppen vívnak a Volga hídjáért. Azt tanácsolja nekik egy forgalmi tiszt, hogy forduljanak vissza, hiszen szerencsések, hogy van vonatuk, menjenek „a biztos és tejjel-mézzel folyó Szibériába". így kerülnek Krasznojarszkba egy hadifogolytáborba. Itt a fehérekhez csatlakozó csehek szabályos vérfürdőt rendeznek a vörösök oldalán harcoló, tőlük a hazajutáshoz segítséget remélő magyar tisztek között. A csehek ugyanis, akik az oroszokkal való szövetségtől várták Csehszlovákia megszületését, abban voltak érdekeltek, hogy a fehérek legyenek uralmon, tehát gyorsan beszálltak a polgárháborúba. A hazatéréstől is ódzkodtak, mivel az Osztrák-Magyar Monarchia árulóinak tarthatták volna őket. A magyar és cseh érdekek tehát az oroszországi „belső" fronton is ellentétesek voltak. (Markovits - ennek az ellentétnek a csúcspontjaként - a transzszibériai vasútvonalért folyó harcot a vörösök és a fehérek között dúló cseh-magyar háborúnak írja le. Izgalmas történet, a regény lapjain különösen.) A csehek kelet felé mennének a vlagyivosztoki kikötőbe, így csatlakoznak Kolcsakhoz; a csehekkel tartanak „a felvidéki tót gyerekek" is. Szibéria ekkor még nem volt vörös, Kolcsak az orosz lakosság között toborzott, a Moszkvából érkező vörösök pedig a hadifogolytáborokban. A nemzetközi vörös brigádoknak sok magyar tagja volt, főként annak köszönhetően, hogy míg a németeket és az osztrákokat valamelyest támogatták a saját segélyszervezeteik, a törökök pedig a hozzájuk hasonló népeknél (tatár, baskír, kirgiz) leltek menedékre, a magyarok csak a vörös hadseregnél találtak oltalmat. Bár 1919-ben a szamojédok is eljöttek a táborba, és hoztak halzsírt a magyaroknak a rokonság okán. A magyar hadifoglyok valójában magukra hagyatva igyekeztek túlélni a fogságot és a polgárháborút, hiába volt közben Magyarországon - ahogy a regény lapjain mondják - vörös világ is.

Folytassuk az utat, de mielőtt a főhős útja a regény több szereplőjétől is elválik, ejtsünk szót őróla is. Az Aranyvonat főszereplője - erősen önéletrajzi figura - egy fiatal pesti ügyvéd, eredetileg zászlósként szolgált a hadseregben. Bár a regény narrációja egyes szám harmadik személyű, a főhősnek nincs neve, nagysokára Jákob Joszipovicsként, de vezetéknév nélkül jelenik meg. (Markovits anyakönyvezett keresztneve a Jakab volt, a Rogyiont Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének főszereplőjétől, Raszkolnyikovtól kölcsönözte.) Jákob Joszipovics a fogolytábor komisszárja lesz, az ő elgondolására és befolyására indulnak útnak a foglyok az Amúr partjáról. (Nem áll ez túlságosan messze Markovits Rodion életétől, aki be is lép a Szovjet Kommunista Pártba.)

A krasznojarszki cseh fehér, kommunistaellenes rajtaütés miatt a főhős 1919 nyarán elmenekül a fogolytáborból. Egy Szekretarszkaja nevű faluba kerül. Még az otthoni romantikus elképzeléseket dédelgetve az elmaradott, de szépre-jóra vágyó orosz faluról azt képzeli, hogy majd valamiféle néptanítóként fog ott élni, és feljegyzéseket készít az orosz faluról, odahaza pedig tudományos előadásokat fog róla tartani. Ehelyett tulajdonképpen rabszolgasors jut neki. „Ez nem az a furcsa és kedves Oroszország volt, melyet békebeli olvasmányaiból ismert, melynek bűnös emberein a romantika bűbájos aranypora csillogott." Bár amikor végül többedmagával együtt szabadul onnan, úgy búcsúztatják a falu lakói, mint legkedvesebb barátaikat.

106