Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 5. szám - Lénárt András: „Kiszabadulva” – 56-os diákok nyugati kalandozásai az ötvenes-hatvanas évek fordulóján
Vagy Malmöbe, akkor mer', ugye, Svédország(ban) 300 éve nem volt háború. A bérházak Malmőben úgy voltak építve, hogy a vécé kint volt a folyosón, de nem angol vécé, vízfo- lyásos, hanem ilyen tartályok voltak, amit egy társaság hetente kétszer cserélt. És mondták, aki ott dolgozik, az rettenetes nagy pénzt keres. De hát oda nem engedtek minket dolgozni, mer' aztán azt a svédek csinálták maguk. Minket, külföldi diákokat inkább olyan helyre engedtek, ahol tényleg sokat kellett dolgozni és kevesebb pénzér'. De ez, ez... jó volt. Nyílt a horizontunk. Azér' Svédországot látni akkor, Ausztria és Magyarország után, az egy döbbenet volt, mert lehetett látni, hogy az emberek jól élnek, nem kell nekik semmire se spórolni, nem kell háborús károkat kijavítani, ott minden kész volt. És mindenkinek, nagyon soknak, családi háza volt, nemzeti öntudatuk volt, a ház kertjébe' zászlórúd volt, a svéd zászló lobogott mindenhol. A kép Svédországról tulajdonképpen hallatlan pozitív volt és most is Svédország nagyon pozitívan van az emlékezetembe'. Az adminisztratív teendők azért is maradhattak emlékezetesek, mert Károly nyugdíjazásakor a munkavégzést igazoló papírokat be kellett szereznie. Látható, hogy az asszociációs láncban a viszonylag friss élmény a svédországi utak értékelése elé került. Akárcsak más visszaemlékezők, Károly is álommunkaként emlegette a bizarr, de jól fizetőnek tűnő munkát, a hullamosást. A történet már-már nagyvárosi legendára emlékeztet, ugyanis interjúpartnereim ezt a kivételes munkakört, annak ellenére, hogy egyikük sem dolgozott ténylegesen hullamosóként, nem felejtették el megemlíteni. Bármennyire is vonzónak tűnt Svédország, a nyári munkán részt vettek közül senki nem maradt az észak-európai országban. Érdekes, hogy Károly éppen Svédországban ismerkedett meg későbbi osztrák feleségével, akivel a nyár elteltével véletlenül összefutottak Bécsben, és csak ezután kezdett komolyabb kapcsolat kialakulni kettejük között. A beszélgetés ezután a családalapításra és egzisztenciateremtésre, a mai családi életre terelődött, és a tinédzserként vágyott fogyasztási cikkekre vonatkozó kérdés kapcsán kerültek elő az első olyan úti élmények, amikor nem munka miatt utazott a visszaemlékező. A történetbe úgy kezdett bele, hogy mások motorkerékpárjáról kezdett mesélni, amelynek birtoklása számos problémával járt, de nyaralásra éppen megfelelt. Azt hiszem, egy hónapig voltunk úton és, és néztük az Északi-tengert, Amszterdam, Rotterdam, nekünk hallatlan egzotikusnak tűntek ezek a városok. És nagyon örültünk, hogy oda tudtunk menni. Nagyon élveztük. És sátorba' laktunk, Hollandiába', a kanális partján, és az első reggel, mikor fölébredtünk, emlékszem az egyik barátunk odament, megkóstolta a vizet, azt mondta, gyerekek, ez tényleg sós. Akkor volt az első holland élmény, mikor én voltam ott az egyik bar... hárman voltunk ott, és bementünk egy holland tejüzletbe és kértünk tejet. És mondta a nő, hogy tej nincs. Persze németül kértük, hát másképp nem tudtuk. És mondtam én a másik kettőnek, hogy érdekes, hogy ezeknek - magyarul -, hogy ezeknek azt mondja, hogy nincs tej, de hát itt látok én tejeszacskókat, lehet, hogy ez csak reklám. És akkor megkérdezte a nő, hogy milyen nyelven beszélünk. Hát mondtuk, hogy hát magyarul, mert Bécsből vagyunk és... Menekültek? Mondtuk: igen. Akkor hirtelen lett tej, amennyit akartunk, és nem is kellett kifizetni. Ilyen élményünk ezen az úton többször volt... A motorbiciklire föltettünk egy piros-fehér-zöld kis háromszögletű zászlót, előre, a sárhányóra. Aztán leelőztek autók, integettek, megállítottak. Kérdezték, hogy magyarok vagyunk-e. Mondtuk, igen. Hogy elfogadunk-e valamennyi pénzt. Mondtuk, hogy elfogadunk, fnevetnek] És így ment a körút. Úgyhogy az egy szenzációs... A „piros-fehér-zöld romantika" kitartott az 1960-as évek elejéig. Szerte Európában nagy megbecsülésnek örvendtek a magyar menekültek. Kedves, meleg szavak tolultak az 43