Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 5. szám - Lénárt András: „Kiszabadulva” – 56-os diákok nyugati kalandozásai az ötvenes-hatvanas évek fordulóján

Kelet-Európábán élők számára mindig valami többletjelentéssel bír(t), amit nehéz megragadni, de az élmény- és tapasztalatszerzésen, a kikapcsolódáson túlmenően a szabadság eszményével, az elszigeteltségből való kitöréssel kapcsolatos.9

Az emigránsok a „vasfüggöny" másik oldalán egy új, más szabályok mentén szerveződő világot ismerhettek meg. A diákoknál ez a folyamat a bentlakásos iskolák és a magyar nyelvű oktatás révén késleltetve és kevésbé drasztikus hirtelenséggel ment végbe. Az osztrák állam és a nemzetközi segélyszervezetek szállást, ételt, ruhát, zsebpénzt és tanulást biztosítottak ugyan, de a tinédzserek olthatatlan utazási vágyát csak kevéssé elégíthették ki. Az első nyáron, a két tanév közötti két hét szünidőben a fiúkat táborozni vitték, ahol kicsit lazább feltételek között, de hasonló vidéki környezetben, és ugyanazokkal a társakkal múlathatták az időt, mint „otthon", az internátusokban. Egyesek a szünidőben meglátogathatták rokonaikat, ismerőseiket Bécsben vagy más településeken, de a többségnek nem volt hová menni. Egyéni kezdeményezésre a gráni iskolában 1957 tavaszán tervbe vettek egy csereutat egy ulmi leánygimnáziummal, de végül csak a német lányok jöttek az osztrák faluba, igaz, többször is. Sőt, egyesek leveleztek a magyar fiúkkal, és egyik interjúpartneremet az 1957-es karácsonyi ünnepekre meghívták a baden-württenbergi kisvárosba.10 Az utazási vágy az érettségi után annál nagyobb erővel tört fel. Akkor már nemcsak a világlátás, a csavargás szüksége volt leküzdhetetlen: a „világkörüli" utak a középiskolás serdülőkor hátrahagyását és az önálló ifjúkor kezdetét is szimbolizálták. Az egyetemi évek nem jelentettek azonnali szétszóratást - főként, hogy sokan azonos szálláshelyen laktak Bécsben vagy Innsbruckban. Az interjúk többségében a közösen szervezett külföldi utak legalább olyan fontos csoportidentitást megerősítő emlékek maradtak, mint az internátusbán eltöltött hónapok, évek.

Az utazásokhoz elengedhetetlen volt a megfelelő dokumentum, az ún. Nansen, más néven svájci/genfi konvenciós útlevél.11 Az osztrák címeres útlevél már eleve magasabb státust biztosított az állampolgársággal még mindig nem rendelkező menekültek számára, mint az addigi egy darab szürke lapból álló „Fremdenpass". Bár az útlevél nagyon fontos volt, de az utazás megszokottságát mutatja, hogy a külföldi utak történetének felelevenítésekor korántsem említették meg annyian, mint az első hazatéréssel kapcsolatban, az osztrák állampolgárság felvételét. Az utazás fogalma sokáig kizárólag a nyugati utakra

9 (Bessenyei - Heller 1986), (Hammer-Dessewffy 1997); (Hammer 2001)

10 Az ulmi kapcsolatról egy fennmaradt és 1998-ban kiadott gimnazista naplóban is találunk bejegyzést: „1957. II. 10. Ma nagy meglepetésemre diáklányok érkeztek hozzánk a nyugat-németországi Ulmból. Ebéd után előadást tartottunk, utána pedig tánc volt. Mi is és a kislányok is nagyon jól éreztük magunkat. Ezek a lányok Ulmban tartottak egy bált, és a bevételekből ajándékokat vásároltak nekünk, amelyeket holnap fognak kiosztani nekünk. 1957. II. 11. Ma megkapta mindenki a csomagját. Különböző tisztítási szerek, csokoládé, édesség, írószerek, füzetek voltak benne. Én is, mint a többiek, nagyon örültem a csomagnak, de különösen annak örültem, hogy meg vagyunk híva Nyugat- Németországba, Ulmba, az ottani gimnáziumba." A napló tanúsága szerint egy hónap múlva újra meglátogatták őket az ulmi lányok - a csomagok mellett „Rosa"-tól egy fényképet is kapott -, majd április elején újra megjelentek. Viszontlátogatásról nincs naplóbejegyzés, viszont egy németországi kis határvárosba tett rövid osztálykirándulásról igen. (Deák 1998)

11 Az 1951-ben létrehozott ENSZ Menekültügyi Főbiztosság 1951 júliusában nemzetközi konferenciát szervezett a menekültek jogállásának rendezéséről. A Genfi Konvenció a tagországok ratifikálását követően 1954. április 22-én lépett hatályba. A megállapodás kibővítette a menekültek jogait, legfontosabb vívmánya a nem visszafordítás, a „non-refoulement" elvének elfogadása. A hidegháborús szembenállás közegében, a konvenció alapján az 1956-os magyar menekülteket formalitások nélkül lehetett konvenciós menekültnek elismerni. (A mai napig érvényben lévő konvenció a hidegháborús konfliktus feloldódásával már nem biztosítja automatikusan a veszélyeztetett országokból Európába menekült emberek menekültkérelmét.)

33