Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 5. szám - Kurdy Fehér János: Kafka és Rilke a Duna-parton; Álomkisasszony támadása; Táncrend

kötésbe, akaratos igenlésbe, amit a nem ad ki hirtelen magából.

Nincs elég idő, mégis húzódik, megáll, leül. Nem érteni: gyorsan születik, vagy épp gyorsan hal ki?

Csapdák egymásutánja.

Üres és telt edények sokasága.

Mire ez a vágta? Ha válasz nincs is, de van egy ábra: benne lesz végképp személyessé, ami sosem volt és lehet a tiéd.

A másik kettős kötése fekszik az ágyban, áll a szobában.

Teszi és veszi, amit ad, és amit adhatnak.

Amíg a ritmusból ki nem esik.

Akkor jön a régi tamtam: egyket tő, egy kettő.

Közhely, mert soha nincs vége és mindenki ugyanoda lép: egyszerre előre és hátra, így kerül ránc a szívébe, vér a homlokára.

Hirtelen kerül az i-re a pont, lesz vége az alig kezdett zenének. Csak a láb járja és veri, ahogy tántorog, hogy talajt fogjon a jobb meg a bal.

Belelógni kicsit a születésbe, kicsit a halálba.

Keserédes keveréke könnyedségnek és izzadásnak.

Unalomnak és vágynak kavargása az „Én-bálban" és a „ Te-magányban ".

Kilépni, ha küldenek, és benyitni, ha várnak.

Ezek a lépések a falai a háznak, amit neked épített, aki kalkulált előre mind a két számmal.