Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Glowinski, Michal: Negyedóra a cukrászdában

Ezt a nézegetést szinte a testemen éreztem, mintha rám ütöttek volna, ezek a nők tekintetükkel úgy szorongattak, mintha különleges teremtmény lennék, akinek létezése természeti törvényekbe ütközik - és mintha hamarosan el kellene dönteniük, mit csináljanak velem, mivelhogy ez nem maradhat így, ahogy van. Beszélgetéseikből csak foszlányokat hallottam, de azok eléggé világosak voltak ahhoz, hogy ne legyenek kétségeim - énrólam szólnak. Mint máskor az ilyen helyzetekben, legszívesebben a föld alá bújtam volna. „Zsidó, egész biztosan zsidógyerek", hallottam. „A nő biztosan nem az, de a fiú az zsidó." „Itt hagyta nekünk..." A nők tanakodtak, mit tegyenek velem. A tulajdonosnő kinyitotta a hátsó ajtót, ahol alighanem a pékség volt és beszólt: „Heia, Hela, gyere, nézd meg." Egy idő után Hela megjelent, nyilvánvalóan abbahagyva a munkát, számos lisztfolttal kötényén. Vártak rá, hogy mit mond, nyilván számított a véleménye, lehet, hogy bizonyos ügyekben tekintélynek örvendett, talán a faji különbségek ügyében volt járatos, legalábbis a cukrászdán belül, ami már nem volt nekem nyugodt hely és csöndesnek sem tűnt. Mindenesetre még egy szúrós szempár lépett a színre, hogy engem átvilágítson.

Igyekeztem nem gondolni arra, ez hogyan végződik, magamba roskadtam, olyan állapotba kerültem, ami néha előfordul, amikor a félelem megbénítja az embert. Ez egy közömbösség és benső paralízis állapota, amit nehéz ugyan megérteni, de mégis bizonyos fokig meg lehet magyarázni, különösen, ha meggondoljuk, hogy ilyen állapotban - még akkor is, ha valaki, mint én, akkor még nem sok évet számlál - az illető tudja, hogy nincs semilyen befolyása a saját sorsára, hogy legalábbis bizonyos értelemben tárggyá változott. Ezt nem lehetett nem felfognom, helyzetem percről percre rosszabbodott, a nők már nem csak egy bizonyos távolságból nézegettek, nem volt elég származásom kollektív meghatározása távolról, lehetséges, hogy biztosat akartak tudni, mielőtt megindokolják végleges elhatározásukat (az sem lehetetlen, hogy máris döntöttek rólam). Ugyanis hallottam, hogy egyikük így szól: „Értesíteni kell a rendőrséget."

A vitába merült és a kíváncsiságtól felhevült hölgyek közelebb jöttek, odajöttek az asztalkához, amelynél ültem. Megkezdődött a kihallgatás. Először is egyikük megkérdezte, hogy hívnak. Hamis papírjaim voltak, de megtanultam az új adatokat, tehát udvariasan válaszoltam. A másik nőt az érdekelte, ki nekem az a hölgy, aki idehozott. Erre is válaszoltam, ez esetben már igazat mondva. Később tudtam meg, hogy az ilyesfajta kérdezősködésben általában elhangzott, hogy: mondd el valamelyik legjobban ismert imádságot, ez ugyanis nagyon jó mércéje volt annak, hogy azonnal megállapítsák, valaki katolikus-e, vagy nem katolikus, lengyel, vagy nem lengyel. Ezt a fokozatot az én esetemben kihagyták, mivel a nők nem voltak jártasak ebben a tekintetben. De továbbra is elhalmoztak kérdésekkel: mi van a szüleimmel, hol születtem, hol voltam legutóbb, hová megyek... és így tovább. Szelíden próbáltak kérdezni, néha egészen kedvesen, de nem csaptak be ezzel a tónussal, hiszen nem kellett hozzá nagy éleslátás, hogy megérezzem, a kérdések mögött düh és agresszió lappang. Úgy beszéltek hozzám, ahogy egy gyerekhez szokás, de ugyanakkor, mintha vádlott vagy bűnös lennék. Most évek után úgy gondolom, nem pusztán ellenségesség vagy gyűlölet vezette őket, csak aggasztotta őket a gond, ami most a fejükre szakadt, és készek voltak bármit

49