Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Glowinski, Michal: Negyedóra a cukrászdában

ni egy olyan helyet, akár csak egy vagy két éjszakára, amíg nincs valamilyen tartósabb megoldás. Nem rendelkezem az „árja oldalon" való vándorlásaim kronológiájával, nem vagyok képes pontosan sorbarakni időben a történéseket, ezért nem vagyok benne biztos, vajon akkor, vagy korábban töltöttem néhány napot egy családnál, talán az Ochota-negyedben. Sajnos nem tudom, mi volt a nevük, akkoriban ezt nem tudtam, de megőriztem őket hálás emlékezetemben. Egyszerre egy más valóságban találtam magamat, egy olyan házban, ahol minden szép és meleg is volt, ahol mindenki barátságosan és rokonszenvesen viselkedett velem szemben. Az idősebbek és a fiatalabbak is - mert ebben a családban volt két serdülőkorú fiatal, akik valamilyen iskolába jártak, de egyikük, a tizennyolc éves fiú, igazából részt vett az ellenállási mozgalomban (úgy tűnik, mesélt is élményeiről szüleimnek, nem törődve jelenlétemmel, hiszen ez gyerek, úgysem fogja föl, miről van szó!), és egy kicsit fiatalabb lány is, és főként ő volt az, aki velem foglalkozott.

Ez az idillikus állapot hamar véget ért. Azon a napon, amiről történetem szól, helyet kerestek számomra. Azt hiszem, akkor történt, hogy a csodálatos és pótolhatatlan Irena Sendler1 segítségével elintézték Turkowicébe való távozásomat. Járkáltam a városban Mariával, nem tudom most rekonstruálni az útvonalat, csak annyit tudok, hogy a belvárosban voltunk, bár azt sem tudom megmondani, mi volt vándorlásunk konkrét célja, hiszen azokban az időkben nem ment az ember sehová, ha az nem volt okvetlenül szükséges. Csak erre az egy rövid epizódra emlékszem, ami nem tartott tovább egy negyedóránál, de talán még ennyi év után is érdemes elmondani.

Mariának valahová telefonálnia kellett, bementünk egy kicsi cukrászdába, mert úgy gondolta, ott lesz telefon. Kiderült azonban, hogy nincs. Ebben a helyzetben úgy döntött, pár percre otthagy engem a cukrászdában, vett nekem egy süteményt, kiválasztotta a legkevésbé látható asztalt, egy eléggé sötét sarokban, és azt mondta, mindjárt, csak elintézi ezt az ügyet és visszajön. Ugyanezt az információt közölte azzal a nővel, aki bennünket fogadott, s aki valószínűleg a tulajdonos volt. A kicsi helyiségben nem volt több vagy öt asztalnál, kevesen voltak, tehát minden szót lehetett hallani, amit a vendégek mondtak egymásnak. Eleinte úgy tűnt, hogy nyugalom van, ülök csöndben, mint bizonyos a fűben, várok, ahogy erre megkértek - és szerencsésen semmi sem történik, megeszem a süteményt, az pedig, amit a nők egymás közt beszélnek (férfi nem volt jelen), nem rám tartozik. De egy perccel később nem tehettem, hogy ne figyeljek, mert a dolgok másképp alakultak, semmi kétség nem fért hozzá, hogy a figyelem középpontjába kerültem. A nők - a kiszolgálónők, vagy a vendégek - körülveszik a tulajdonost és valamit sugdosnak. Ugyanakkor intenzíven néznek engem. Már akkor eléggé tapasztalt bujkáló zsidó gyerek voltam ahhoz, hogy azonnal felfogjam, ez mit jelent, és hogy ennek mi lehet a következménye. Félelmem rohamosan növekedett.

1 Irena Sendler, lengyel ápolónő több ezer gyereket csempészett ki a varsói gettóból és helyezett el kolostorokban és családoknál. Yad Vasemben őrzik emlékét.

48