Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 1. szám - Vári Attila: Nappali holdfény : Klenódium

utazgatott keresztül-kasul a vasfüggöny két oldalán, mintha az lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

Magángyűjteményeknek, kastélyok, paloták berendezési tárgyainak a román állam által lefoglalt darabjait szállította megrendelőinek Nyugatra. Festmények, bútorok, étkészletek és felbecsülhetetlen értékű csecsebecsék fordultak meg nála, valutához juttatva külképviseletein keresztül a román államot. Az volt az elve, hogy Románia területén a román törvények érvényesek, s mert azok értelmében mindaz, ami általa került orgazdák kezébe, azt nemzetgyűlési határozataival, törvényeivel szentesítve az állam saját tulajdonának tekinti, ezért jogilag teljesen tiszta üzletben vesz részt. Katz szerint a világ összes nagy múzeuma lopások sorozatának végállomása, mégsem kiált tolvajt senki, ha a Louvre-ban megáll Mona Lisa portréja előtt. De Katz, pragmatikussága ellenére nem volt érzéketlen, s megsejtve, hogy a Binder család mire készül, összehozta Loránd apját egy magas rangú román vámossal, akiről, „ha tisztességesen megfizetik, meg is tartja tisztességesen a szavát" - mondta.

Szülei vattába és papírba csomagolták azokat az értékeiket, amelyeket a háború kitörése előtt nem tudtak Svájcba menekíteni.

A háború alatt, a front közeledtével, nagyapja, anélkül, hogy bárkinek is feltűnhetett volna, minden megmaradt vagyontárgyukat apránként felhordta a kerti házba. Mindig csak pár darabot vitt, nem akart feltűnést, mert az első világháborúban, a román hadsereg betörésekor megtapasztalhatta, hogy mire képesek még a jónak tartott szomszédok is. Minden rendszerváltás valóságos feljelentésrekordban csúcsosodott, de nagyapja előrelátása miatt őket nem zaklatta a rejtett kincsekre vadászó román rendőrség.

Aranyérmék tekercsei, drága órák, porcelánok és kelyhek, serlegek között, keretükből kiszedett és gondosan felcsavart festmények vártak erre a pillanatra.

Már a kerti házban, s nem az államosított főtéri Binder-palotában laktak, s nagyapa ott ült az asztal mellett, ölébe ejtett keze, mint egy korhadó fa ága, melyet algák és moszatok telepei fednek, szürkés volt, mozdulatlan. Úgy hallgatott, mintha a másnap bekövetkező halála előtti számadását végezné, vagy mintha közismert dacos némaságával egy még hallgatagabb hatalommal egyezkedne, s a magára kényszerített csendet arra akarta volna felhasználni, hogy alkut köthessen Istennel, hiszen élete utolsó világos pillanatában, amikor szóba került az országból való szökésük, azt mondta, hogy innen őt még az Isten sem viszi majd el, de más mindenkinek menni kell.

Többé nem szólt senkihez, szemmel láthatóan megérkezett abba a kikötőbe, ahol tengerészkadét éveiben, jóval az első világháború előtt, a tizenkilencedik század végén, ifjúsága legmaradandóbb élményeit élte át, s ahol visszatérő meséinek öntöttvas színű csatahajója állomásozott.

Erik nagyapa, a nyolcvanhoz közeledve, egyik napról a másikra vesztette el legkülönösebb tulajdonságát, azt, hogy jó előre megsejtette a bekövetkező eseményeket, s ha nem is rendelkezett olyan képességekkel, amelyekkel megfejthette volna a transzcendens jelenségek titkait, képes volt előjelekből, megérzésekből előre látni olyan helyzeteket, amelyekkel környezete nem számolt, de amelyek éppen elkerülhetetlenségük miatt voltak várhatóak szerinte.

35