Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Bencsik Orsolya: A halál és a vidék találkozása két műkedvelőben : Juhász Erzsébet portalanítja Szenteleky Kornélt
„A Pompeji figurák hatása döbbenetes: az utolsó pillanat görcsébe fagyott testek Egon Schiele torzult aktjait idézik, Francis Bacon vonagló lényeit. Schrammel eljátszatja velük a halálélményt, a haláldrámát, másképp, mintha megmintázná azt. Újra azt kell érez- nünk, szobrok ezek és mégsem azok, és mégis azok. Az anyag kínlódása is bennük van. Hátborzongatóan hitelesek, mintha egyetlen pillanat, a halálba átlépés pillanata lenne örökkévaló anyagba átírva." Milyen további inspirációk segítettek ezek megközelítésében?- Leginkább az, hogy Pompejiben jártam, ahol megcsodálhattam az öntvényeket. Amikor a Vezúv kitört - 79-ben -, a menekülőket a gáz megölte, és betemette őket a húsz méter magas vulkáni hamu. Több mint ezer év elteltével a régészek üregekben rábukkantak az áldozatok csontjaira, az üregeket gipsszel kiöntötték, és ezáltal megdöbbentő öntvényszobrok keletkeztek, rögzültek a mozdulatok élet és halál küszöbén. Úgy tértem haza, hogy ilyen szép szobrokat még nem láttam, s ezeket ráadásul nem emberi kéz alkotta, hanem a természet formálta meg. Hosszú ideig kísérleteztem azzal, hogy ugyanezt létrehozzam, de eleinte nem sikerült, vagy legalábbis művi lett. Aztán tudatosodott bennem, hogy az emberi testeket összenyomta a vulkáni hamu, s ezt homokkal próbáltam szimulálni. Kiderült, hogy éppen olyan torzulásokat kapok, mint amilyet Pompejiben láttam. Erre kimondottan a madártetemekkel való foglalatosság ébresztett rá. Igaz az a bibliai mondás, hogy földből vétettünk és földdé leszünk, de sokáig nem tudtam, hogyan tudom mindezt a saját anyagaimmal megmutatni. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára készítettem egy sorozatot, amelyben a tökéletesen megmintázott, belül üreges emberi figurát nem homokkal nyomtam össze, hanem vízzel kezeltem, ami szétáztatta az agyagot. Ezáltal azt a folyamatot akartam demonstrálni, ami velünk történik a természeti erőknek köszönhetően, ha eltemetnek bennünket. A kiégetés ez esetben nem jelent mást, mint egy pillanat rögzítését.- Felmerül bennem az elmondottak kapcsán, hogyan viszonyul egymáshoz pályáján a tudatosság, a kiszámítottság és a véletlenszerűség? Ugyanezt kérdezhettem volna a hollóházi munkák, vagy később az agyaggal való foglalatosság kapcsán is, hiszen úgy tűnik, mintha ott is az anyag súgott volna. Jól látom ezt?- Teljes biztonsággal merem mondani, hogy a kísérletek, próbálkozások eredményeinek tudatos átgondolása mindig utólag történik. Hiszek abban, hogy a világot a véletlenek alakítják. Ha akarom, már Hollóházán a porcelán esetében is véletlenül választottam bizonyos megoldásokat, ahogy az ujjaim nyomát a tárgyakon hagytam, vagy festékkel csurgattam le a formákat. Ez nem volt másként később sem, de a tanulságokat mindig utólag vontam le, és abból adódott a következő lépés.- A kilencvenes években kapcsolatba került a Herendi Porcelángyárral. Milyen kihívást jelentett és milyen lehetőségeket kínált az újabb találkozás a „fehér arannyal", a korábbról oly jól ismert anyaggal?- Kerestek egy felkészült szakembert, aki tagja lenne a herendi gyár igazgatótanácsának. Vállalkoztam erre, de hamar megelégeltem az állandó pénzügyi és jogi vitákat, és említettem a vezérigazgatónak, hogy inkább lemennék az üzembe, ott talán többet tudok segíteni. A Herendi Porcelángyár a szocializmus idején voltaképpen valutaszerző intézmény volt, ami azt jelentette, hogy az állam bármennyi pénzt megadott, csak hozzanak be dollárt. Ennek megfelelően az ottani technológiát folyamatosan fejlesztették, szellemi értelemben viszont nem történt előrelépés. A rendszerváltozás után megtartották Herendet mint hungarikumot, és a dolgozók lettek a részvényesek, vagyis a gyár annak ellenére magyar kézben maradt, hogy több külföldi befektető is komolyan érdeklődött iránta. Az igazgatótanács számára az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy Herend állami 102
