Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - "A művészet nem más, mint nyomhagyás" : - Schrammel Imrével beszélget Ménesi Gábor -
- Mi vezette a fővárosba?- Meg akartam keresni apámat, aki családi beszélgetések alkalmával időnként szóba került, és mindig azt mondták, hogy meghalt a háborúban. Egy alkalommal, ahogy az ablak alatt elhaladtam, meghallottam nagyanyám beszélgetését valakivel, és olyan érzésem támadt, mintha apámról lenne szó, aki mégsem halt meg. Kérdezősködni kezdtem, de választ ezúttal sem kaptam, mégsem hagyott nyugodni a gondolat, ezért elhatároztam, hogy megkeresem. Tizenhárom éves voltam ekkor. Felszöktem Pestre, ahol mindenki a hozzátartozóját kereste, így nem volt szokatlan, hogy megjelentem a rendőrségen. Kitöltöttem egy formanyomtatványt, leírtam, hogy kit keresek és miért. Pár nap múlva kaptam meg a választ, és meglepődve láttam, hogy apámat nem Schrammelnek hívják, hanem Vasvári Lászlónak, ugyanis ő és a bátyja magyarosította a nevét. Amikor találkoztam apámmal (egyáltalán nem volt felemelő találkozás), megtudtam, hogy azért változtattak nevet, mert attól tartottak, hogy az oroszok elviszik a német nevűeket. Ezt tudomásul vettem, mai eszemmel meg is értem, de akkor gyerekként rossz néven vettem és gyávaságnak tartottam. Apámhoz nem költözhettem, így Újpestre kerültem, a nagybátyámhoz, aki az ottani zeneiskola igazgatója volt. Nála lakhattam, de semmi mást nem kaptam, mint egy ágyat egy fűtetlen hallban. Újpestről jártam be a belvárosi Ady Endre Gimnáziumba, ahol nehéz sorsom volt, mert nagyon erős zalai tájszólásban beszéltem, ott pedig jellemzően affektáló belvárosi gyerekek tanultak, és állandóan kinevettek. Ha felelnem kellett, akkor még a tanárok is röhögtek a kiejtésem miatt. Ettől teljesen összetörtem, és talán megbuktam volna minden tantárgyból, ha ott maradok, de nagybátyám felvetette, hogy miért nem járok iskolába Újpesten, hiszen ott is van egy kitűnő gimnázium. így kerültem a Könyves Kálmán Gimnáziumba, ahol senki nem akadt fenn azon, hogy vidéki tájszólásom van. Ott érettségiztem 1952-ben, s azóta fiam, menyem és unokám is ott végzett.- Mi ösztönözte arra, hogy érettségi után a Magyar Iparművészeti Főiskolán folytassa tanulmányait?- Teljesen véletlenül kerültem oda. A gimnáziumban a hetedikesek minden évben rendeztek egy színielőadást és táncmulatságot a végzősök tiszteletére. A Könyvesbe csak fiúk jártak, a lányiskola velünk szemben volt, a Kanizsay Dorottya Leánygimnázium. Az említett események alkalmával a lányok és a fiúk összejöhettek táncolni. Egyik osztálytársam, aki eminens tanuló volt, azt találta ki, hogy adjuk elő a Peer Gyntöt. A tanárok próbáltak bennünket lebeszélni erről a rendkívül nehéz, filozofikus darabról, de mi komolyan vettük a feladatot, és elolvastunk mindent a mű hátteréről. Miután én voltam a legjobb rajzoló az osztályban, nekem kellett megtervezni a díszleteket. A Peer Gyntből végül nem lett semmi, mondanom sem kell, ellenben az említett osztálytársam elhatározta, hogy színházrendező lesz, és jelentkezett a Színművészeti Főiskolára. Engem a díszlettervezés kezdett érdekelni, és megkerestem, hol lehet ezt tanulni. így találtam rá az Iparművészeti Főiskolára, amiről addig nem hallottam. Beadtam a jelentkezési lapot, és érettségi után megkaptam a behívót, hogy mehetek felvételizni. El kell mondanom, hogy korábban nem tanultam rajzolni, csak magamnak rajzolgattam mindenfélét. A felvételin csupa művészeti gimnáziumból érkező gyerek jelent meg. Letettek elénk egy gipszfejet, azt kellett lerajzolni. Nekem csak úgy jutott hely, hogy az ablak a modell mögött volt, és szemből próbáltam lerajzolni. Ma már tudom, hogy ez a fény-árnyék viszonyok miatt szinte lehetetlen, pláne ceruzával. A művészeti gimnazisták szénnel meg pittkrétával dolgoztak, én ezeket az eszközöket se ismertem. Megpróbáltam ceruzával a tőlem telhető módon lerajzolni, majd felhívtak bennünket egy beszélgetésre. Ott ültek a színpad-díszlettervező szak tanárai, és megkérdezték, miért akarok díszlettervező lenni. Aztán közölték, hogy nem vagyok tehetséges, felejtsem el ezt a szakmát, de azért, ha már itt vagyok, menjek vissza rajzolni. Nagyon 87
