Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - "A művészet nem más, mint nyomhagyás" : - Schrammel Imrével beszélget Ménesi Gábor -

„A művészet nem más, mint nyomhagyás"- Schrammel Imrével beszélget Ménesi Gábor - Schrammel Imre több mint fél évszázados pályáján rendhagyó utat járt be. Időről időre váltott, újabb és újabb megoldásokkal kísérletezett. Nem trendeket követett, nem bizonyos elvárásoknak akart megfelelni, mindvégig az agyag létezésmódja, törvényei szabták meg a lehetséges irányokat. Hogyan készült fel a művészi pályára? Milyen volt az a családi miliő, amelyben felnevelkedett?- Előrebocsátom, hogy pályám az első években tele volt buktatókkal, és csak lassan jutottam el addig a pontig, ahonnan konzekvensen az agyag, pontosabban a föld tanulmányozása vezetett tovább. Ami a családi múltat illeti, eléggé zaklatott gyerekkorom volt. Szombathelyen születtem, de kétéves koromban a szüleim elváltak, és anyámmal a nagymamámhoz költöztünk Nagykanizsára. Attól kezdve apámmal való kapcsolatom formális lett, később már semmilyen. Másrészt gyerekkoromat döntően meghatározta a háború. A fejünk felett húztak el az amerikai és angol bombázók, melyek időnként ott felejtettek egy-két bombát. A közelben működött a légelhárítás egyik központja, és később már őrült légi csaták zajlottak, amiket mi, gyerekek nagyon bátran nem az óvóhelyen vészeltünk át, hanem kerestünk magunknak búvóhelyet, ahonnan mindent láthattunk. Búvóhelyre azért volt szükségünk, mert a légelhárító lövedékek a levegőben robbantak szét 4-5 cm hosszúságú repeszekre, s ha azok eltaláltak valakit, halálos sérülést okozhattak.

Furcsa módon számunkra a háború összekapcsolódott a játékkal. Sokat olvastunk a bombázókról, illetve vadászkísérőkről, és - mivel abban az időben játékot egyáltalán nem lehetett kapni - mi magunk eszkábáltunk tűzifából repülőgépeket, és légi harcot játszottunk. A valódi lelőtt és földre zuhant gépeket megkerestük, szétszedtük, belsejükben rengeteg drótot és egyéb alkatrészt találtunk, azokból mindenfélét lehetett csinálni. Az üzemanyagtartály fekete nyersgumi burkolatából például labdát készítettünk. A háború vége felé, amikor a harcok a közvetlen közelben folytak, kilőtt tankok hevertek a mezőn, az utca végén meg különböző helyeken, mi azokat is átkutattuk, és felhasználtuk, amit lehetett. A történések arra is rádöbbentettek bennünket, hogy az élet nagyon rövid, bárki bármelyik pillanatban meghalhat. Más volt a halálhoz való viszonyunk, mint a mai gyerekeké. Egyszer történt valami, ami különösen megijesztett. Az utcánk végén, a vasútállomás fűtőháza mögött egy gazos, bokros, eléggé elhanyagolt terület húzódott, ahol egy öregember lakott egy általa összeeszkábált kalyibában. Jól ismertük, mert gyakran jártunk arra, a vasút környékén fociztunk. Egy novemberi napon észrevettük, hogy egy repülő szokatlanul alacsonyan jött, valószínűleg megsérült, és a bombákat ledobta a töltés mögé. Azonnal kimentünk, hogy megnézzük, mi történt, és nagyon megrémültünk, mert az öregember kabátja fennakadt egy levél nélküli diófán, benne volt a keze, és himbálózott a szélben. A mai napig élesen megmaradt bennem ez a jelenet, amely megmutatta, hogy a bomba milyen mérhetetlen pusztításra képes.

85