Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Fekete J. József: Kapuk
talanságától. A lírai én megrekesztése az időben nem semlegesítheti a realitást, azt, amit Szentkuthy Miklós úgy fogalmazott meg, hogy a halál a teremtés legnagyobb szégyene, Pintér Lajos pedig a kerekesszékhez és beszédszintetizátorhoz kötött fizikus és csillagász Stephen Hawking műve által ihletett, az idő rövid története versciklusának ötödik darabjában a következőképpen élt meg: „most / hogy megszerettelek / itt állok / meztelen / lángoló zsiráf / halálraváltan t szégyentelen / néz bennünket / a vaksi idő / néz és / szégyenli / múlandóságát". Az idővel szembeni esélytelen játszma, amely a mesterséges intelligenciától a költő nagyapjának diófájáig vezet vissza, ugyanolyan keserű játék Pintér Lajos költészetében, mint amilyen kíméletlen A hatalom tornya alcím mögött sorjázó, a mindenkori hatalom működését rögzítő közérzet-versek szorongásos állapota. Semmivel se derűsebb hangulatok közé vezetnek a költőelődöket érzékeny lelkek párbeszédében megidéző költemények az égi vendégek és a medalion sorozataiban. Az itt közölt verseknek, akárcsak Pintér legtöbb költeményének, történetük van, vagy legalábbis elmondható valósághátterük. A költemények esetében viszont éppen a valóságreferenciák nyomnak legkevesebbet a latban. Azt, hogy a szerző a kötetbe iktatta például a „fociversei" eseményhátterét, nem az anekdotikus történetek közlése indokolja, hanem a pályatársak előtti tisztelgés, az őszinteség nyomatékosítása. Ugyanakkor például a festő madara című, egyetlen összetett szóból álló verséhez írott magyarázata, a rempeholló különálló versként (is) olvasható. A költőnek a festészethez, a képzőművészethez, a képzőművészekhez kötődése egyenesen kibontható Pintér Lajos plasztikus, érzékletes és érzéki képi világából, verseinek akusztikája a lapidáris megszólalásokban is zenei, ütemben, ritmusban egyaránt idézi a klasszikus (modern) költőelődöket és a szájhagyományos népköltészetet, gyakori belső rímei dalszerűségükkel a komoly, tehát esztétikai minőségként értelmezett játékot mint a gondok alól felszabadító tevékenység alaptípusát idézik, akárcsak a kötetet záró tengerlátó ciklus a régmúlt gyermekkor otthonát, a Tisza és az Alföld által behatárolt hely színeit, a Tisza virágzásának pazar élményét, közben egy percre sem feledve, hogy a tiszavirág voltaképpen az efemeritás hívó szava: ennek vonzatában kerülhetett ebbe a ciklusba az öröknyár: elmúltunk ötvenévesek című vers. És ebből az érzületből született két év múlva tematikus verskötet. Pintér Lajos költészetének fontos jellegzetessége, hogy egyszerre korszerű és konzervatív, hogy harmóniát teremt a kísérlet és a hagyomány között. Versteremtő kutatásai során a költő eljut a versellenes költészetig, a „nincs rá szavam" állapotáig, miközben magabiztosan mozgósítja a költemény ritmikaiakusztikai, képi tartományait. Olykor verssorokat, képeket sajátít ki, de se nem az imitáció, se nem az áttekinthetetlen szövegköztiség létrehozásának céljával, hanem a költői hangsúlyok továbbgondolásának szándékával. A tisztaság, a hit, a jövőféltés irányából és irányába vezet ez a közéletinek és magánjellegűnek egyaránt értelmezhető líra, ami képbe vonja például Buda Ferencet és Tandori Dezsőt, a pályatársak közül megidézi Nagy Gáspárt, Baka Istvánt, Simonyi Imrét, a költőelődök közül Illyés Gyulát, Kormos Istvánt, Nagy Lászlót, Radnóti Miklóst, József Attilát, Weöres Sándort, Szabó Lőrincet, Sütő Andrást és másokat, a költő rájuk utalva/mutatva folyamatosan nyomatékosítja költészetének poétikai 40
