Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 3. szám - PINTÉR LAJOS HATVANÉVES - Tolnai Ottó: Egy kosár déligyümölcs, egy kosár hal... : Pintér Lajos 60. születésnapjára

Majd pedig rajztanárom, Benes József lett kecskemétivé.

Egyszer együtt léptünk föl Pintér Lajoskával. Halason, Sömjén szervezésében. Én egy rakás könyvet pakoltam az asztalra. O a Tiszatáj friss számával a hóna alatt érkezett (akkor kérhette kölcsön a könyvtárosoktól). Én, kis híján belefulladva önnön versembe, végül a Cápácskám, aput olvastam fel, az egész könyvet természetesen.

És akkor került ő sorra. Lassan elővette a folyóiratot. Nem nyitotta ki, csak simogatta, hajlítgatta, szaglászta. Tűnődött a borító lila színén. Talán arra gondolhatott, mi a különbség a karalábé és a püspök lilája között. Majd közölte, hogy ő a Tiszatáj című folyóirat legújabb számában megjelent versét - pontosabban a vers első részét fogja felolvasni. És ez, hogy éppen azt fogja felolvasni, abban a pillanatban valamiféleképpen nagyon jelentőssé lett. De még akkor sem nyitotta ki a folyóiratot. Arra gondoltam, hirtelen lerövidül, elkurtul az est. De láttam, a közönség nagyon figyel, nagyon élvezi, akkor megnyugodtam. Átadtam, én is alávetettem magam Lajoska delejezési eljárásának.

Akárha egy havas mezőn ballagva, elkezdett verse felé lapozni. Egész életemben folyóirattal mint olyannal birkóztam, de csak most láttam, milyen nagy belső távolságok, terek is vannak egy folyóiratban. És hogy milyen fontos is egy leközölt vers, egy leközölt vers mindkét része külön-külön is. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelte, lapozott vele. Drukkolt, benne legyen a folyóiratban a vers. Mert akár az is megtörténhetett volna, hogy nem találja, nincs benne, valamiért kimaradt, vagy elvéti, és újból, elölről kell lapoznia. Sőt az is lehetséges, akkor sem találja, ha elölről kezdi a lapozást. És azt is csak most láthattam, milyen szép dolog is csak úgy lapozni egy folyóiratot. Rettegni kezdtünk, ha mégsincs benne a vers, akkor most mi lesz?!

Benne volt. És azon kaptam magam, már ez az érzés is elég lenne. Hogy benne van. A folyóiratban. A vers. Széttárta, széthajtotta a két oldalt, mint galambászok a galamb szárnyát. Felemelte, megszagolta a papirost. Akkor azt mondta, versének, aminek ő most csak az első részét olvassa fel, ha gondolják, egy alkalommal majd a második részét is felolvassa, van egy mottója. A mottó X-től származik. És így hangzik.

És felolvasta a mottót.

Majd bemondta a vers címét.

Várt. Mosolygott. Minden bizonnyal eszébe jutott a vers indíttatásának eredendő mozzanata, és az jó volt neki, jó volt arra emlékezni, és azon hosszasan mosolyogni. És jó volt nekünk, közönségének is megsejteni azt a forró pillanatot. Jó volt bévül kerülni. Bévül lenni. És akkor nekem, a közönségnek és Sömjénnek is mosoly ült az arcunkra.

És Lajoska elkezdte olvasni a verset. Egy szép, normális tempóban. ínyencmód. Egyetlen egyszer sem emelve fel a hangját. Ami szinte forradalminak tűnt nekem, ugyanis a költők (a színészekről ne is beszéljünk) általában felemelik a hangjukat, általában és nagyon. A negyedik-ötödik sornál hirtelen megállt, kinézett a versből, szemrevételezte, követi-e a közönség, látszott, örül a közönségnek, a mosoly34