Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 2. szám - Pethő Sándor: A tavaszvárás huszonhárom pillanata

amihez a legjobban értett: NKVD-s őrnagyként az Erdei Ferenc vezette Belügyminisztériumban megszervezte a börtönügyi osztályt. Néhány évvel később a sikeren felbuzdulva még ettől is fontosabb feladatot bíztak rá. Az elképzelés éppen olyan egyszerű volt, mint a szocialista káderpolitika maga: Aki a börtönügyi osztályt sikeresen megszervezte, miért is ne járulhatna hozzá az egész társadalom bebörtönzéséhez? így történhetett, hogy a hajdani nyomdásztanonc a vesék leveréséről (és/vagy működésképtelenné rugdalásáról) elhíresült államvédelmis őrnaggyal, „a vésés" Princz Gyulával együttműködve 1950-ben a szocialista munkaszervezés révén is bevonult a történelembe. A Magyar Nagylexikon 1990-es kiadásának (jótékonyan szépítő) megfogalmazása szerint létrehozták a Magyarországon eladdig ismeretlen, „vállalatszerű börtönfoglalkoztatás" rendszerét. Más szavakkal és konkrétabban: létrehozták a gulágrendszeren alapuló recski és tiszalöki kényszermunkatábort. A Garasin által vallott működési elv, ha eredeti nem is, de a szovjet mintára emlékeztetőén forradalmian egyértelmű volt: „A rabokat nem etetni, hanem dolgoztatni kell." Ehhez a munkaszervezési elvhez később, 1952 után a büntetés-végrehajtás első országos parancsnokaként is következetesen tartotta magát. Feltehetően ezért tiltotta meg, hogy a foglyoknak kiadják a Nyugatról érkező életmentő gyógyszereket. Azt, hogy 1956. október 25-én valóban ő lövetett-e a Parlament előtt békésen tüntető tömegbe, biztosan nem tudjuk. Tény azonban, hogy az értelmetlen, hisztérikus vérengzés egyik lehetséges irányítójaként időről időre szóba kerül, majd újra feledésbe merül a neve.

Amikor Mikus tanár úr 1956 novemberének végén a kistarcsai internálótáborban találkozott Garasin Rudolffal, ez utóbbi hatvanegy éves volt. Bizonnyal nem a szavak, a szofisztikáit fejtörők embere volt ő, úgyhogy valószínűleg nem sejtette még, hogy előbb-utóbb a legjobban sepregető, legérdesebb vasseprűt is rozsdásnak ítéli a gazda. Új, civil ruhás, lapos tekintetű, forradalmat nem látott, ezért ideológiailag eleve képzetlen nyomozók, más tanácsadók jönnek. Ütésükben a forradalmi lendületet és az osztályellenség iránti gyűlöletet a hideg szakszerűség helyettesíti. Ámde valahogy mindenkiről mindent, vagy szinte mindent tudnak, mindenesetre sokkal többet is, mint amennyi pusztán hagyományos módszerrel kiverhető egy emberből. A háttérben pedig a régi elvhű, leninista elvtársak Pártba férkőzött ellenségeivel összesúgva ezek a fiúk már azon gondolkoznak, hogy a szocializmus e fáradhatatlan harcosa melyik, nyilvánvalóan semmiféle tapasztalatot nem igénylő diplomáciai poszton piheni majd ki a több évtizedes forradalmárlét viszontagságait. Talán már azt az újlipótvárosi lakást is kinézte a Párt a mozgalmi munkában szerencsétlenül járt Sallai Imréről elnevezett utcában, ahová majd a kvietált mongóliai diplomata - immár „nyugalmazott mérnök ezredesként" vonulhat vissza. Hetente két, környékbeli presszóban zajló kártyaparti, Internacionálét zümmögő, boros, pogácsás veterántalálkozó - „milyen gyorsan fogynak, akik még maguk is látták Lenint!" - mindez elég lesz ahhoz, hogy rosszallóan megállapítsák, hogy bizonyára soha nem jut ilyen mélyre a forradalom ügye, ha őket erejük teljében nem űzik el méltatlanul nyugdíjba. A hetvenes évektől kezdve, már akik még megélik ezt az időt, úgy érzik, szűkül a beszélgetések tematikája: Kiből lesz saját halott, s kap majd állami temetést? Vajon hány díszlövéssel? És vajon a Mauzóleumban? Meddig húzhatja még Kádár? Az utolsó fél évszázad két, nagyszabású társadalmi demokratizálási kísérletének megtörői saját megtöretésükön keseregnek, miközben nyugdíjuk pazarló bőséggel fedezi a heti találkozók kiadásait, nyaralni, pihenni, betegséget kúrálni pedig úgyis ingyenes, de kiemelt ellátást nyújtó pártüdülőkbe, pártkórházakba járnak, ez utóbbiakban különösen színvonalas az urológiai osztály. A belvárosi presszók asztala fölött súlyos tömbben sűrűsödik össze az idő. Lassan pereg a történelem omladozó löszfala, és a maga kíméletlenül következetes módján mindent maga alá temet. Laktanyák, iskolák, helyőrségi művelődési központok, kamarakórusok kapnak új nevet, éppen abban a sorrendben, ahogyan a szocializmus e régi harcosai megtérnek ötágú csillagos, egymástól csak a személyi adatokban különböző sírköves díszsírhelyeikbe. A fontosabbak a Munkásmozgalmi Panteon urnafalába, a még sokkal fontosabbak ugyanide, csak ahhoz az üres parcellához legközelebb eső sorba, ahová majd a kommunista nekropoliszok szellemtelen tervezői, kimondatlanul, de az érintettel bizonyára titokban összehunyorítva, Kádár Jánost várják. Szobrok is emelkednek - Garasin Rudolfnak mindjárt kettő is -, nehogy a jövő nemzedékek előtt elhomályosuljon a forradalmi elődök emlékezete. (Talán mégsem kell a múlt minden részét eltörölni?) Ám a tettek emlékezetéről, melyet Barthes logikája szerint haladva újra kellene teremtenünk, nemigen beszél senki 1989-ig. Utána se nagyon, vagy ha mégis, akkor többnyire nyögvenyelősen, bár vannak olyanok is, akik egy-egy évforduló révén, még akkor is dicsérő szóval.

105